UPDATE: A közakaratnak eleget téve úrrá lettem lustaságomon, és feltöltöttem még néhány (pontosabban jónéhány) képet az eseményről. A fenti képre kattintva lehet őket megtekinteni. Körömrágós-lélekzetelakadós izgalmakra ne számitsunk - csak Hillary, de ő minden mennyiségben. Tényleg annyira profi pozőr, hogy egyszerűen nem birtam róla levenni az optikai zoomomat.
2008. január 28., hétfő
Hillariousness
UPDATE: A közakaratnak eleget téve úrrá lettem lustaságomon, és feltöltöttem még néhány (pontosabban jónéhány) képet az eseményről. A fenti képre kattintva lehet őket megtekinteni. Körömrágós-lélekzetelakadós izgalmakra ne számitsunk - csak Hillary, de ő minden mennyiségben. Tényleg annyira profi pozőr, hogy egyszerűen nem birtam róla levenni az optikai zoomomat.
2007. december 23., vasárnap
2007. december 14., péntek
A család(om)
Első trinitys félévem egyik (ha nem a leg-) meghatározóbb élménye egyértelműen az, ahogyan lassanként örökbe fogadtuk egymást - a squashcsapat meg én. Próbálom rekonstruálni magamban, hogy is zajlott ez az egész - s bár talán nem túl izgalmas az efféle visszaemlékezés mások számára, talán azért nem is teljesen érdektelen, mert a sorok között azért magáról a Trinityről is lehet olvasni.
Sorsszerű annyiban, hogy mind a férfi, mind a nőt squashcsapat 80%-ban international-ekből áll. (A fiúk közül a legtöbben Zimbabwéből, Indiából és Pakisztánból érkeztek, a lányoknál a kanadaiak vannak többségben, bár köztük is akad zimbabwei, sri lankai, vagy éppen malajziai diák.) Azt pedig már sokszor megírtam én is, meg mások is, hogy az international diákok épp olyan kisebbségnek számitanak a Trinityn, mint mondjuk a színesbőrűek - és épp úgy is viselkednek: együtt ülnek az ebédlőben, együtt járnak (vagy éppen együtt nem járnak) bulizni, és a nem a saját csoportjukhoz tartozókkal minimális a kapcsolatuk. Ennyiben tehát nem meglepő, hogy egy magas internationational-koncentrációjú bandánál kötöttem ki. De hát ennyi erővel akár kiköthettem volna az orvosi/mérnöki pályára készülő international-ek között is (persze valószinűleg ehhez az is kellett volna, hogy természettudományos órákra járjak, vagy legalább is konyítsak valamicskét azokhoz a tárgyakhoz - matek, kémia, biológia, közgáz - , amiket az international diákok jellemzően felvesznek).
Trinity Squash – A Dynasty in Motion
Ui: Végül sikerült készítenem néhány tűrhető fotót a meccsekről, bár a képek minőségével még nem vagyok elégedett. De a legjobb nem ez volt az egészben – hanem az, hogy amikor megjelentem a court-on, a játékosok mosolyogva, integetve köszöntek. A nevemen szólítottak. Néha már-már elfelejtem, hogy tulajdonképpen nevem is van.
2007. december 3., hétfő
Voodoo Queen
(Robert Tallant: Voodoo in New Orleans)
---
They think they frighten me
Those people must be crazy
They don't see their misfortune
Or else they must be drunk
I - the Voodoo Queen
With my lovely handkerchief
Am not afraid of tomcat shrieks
I drink serpent venom
I walk on pins, I walk on needles
I walk on gilded splinters
I want to see what they can do
They think they have pride
With their big malice
But when they see a coffin
They as frightened as prairie birds
I'm going to put gris-gris
All over their front steps
And make them shake
Until they stutter!
(Translation of Voodoo Queen song from Creole)
---
"This is some f*cking scary stuff, Kata! Don't show it to anyone else!" (Simba)
---
Hogy ez mi? Hát kérem ez a voodoo queen song, amit a Watkinsonban találtam, miközben a Trinity egy, a közelmúltban elhunyt professzorának (bizonyos Fred Pfeilnek) a kéziratait rendezgettem. Pfeil (pontosabban Fred, mert mindenki csak igy emlegeti, még egy közösségi épületet is Frednek neveznek a tiszteletére a campuson) Walt Whitman new orleansi kalandjairól készült darabot irni - ahhoz gyűjtött össze rengeteg, vuduval kapcsolatos újságcikket és tanulmányt. A jegyzetek között találtam ezt az érdekes kis darabot, ami rögtön felkeltette a figyelmemet - de nem csak, hogy felkeltette, hanem azon nyomban úgy is kezdett viselkedni, mint egy rossz Szandi-sláger (vagy történetesen bármilyen rossz sláger, amit az ember szivből rühell, de ha egyszer valahogy az eszébe jut, egész nap azt dúdolja). Aztán addig-addig rágtam magamban, amig lett belőle egy saját voodoo queen song, ami 3 műértő kritikusom - Csaba, Csenge és Simba - szerint annyira morbidra sikeredett, hogy tisztelt (reménybeli) olvasóimat meg is kimélem tőle. Az eredetit viszont szerettem volna megosztani. Hát ez.
2007. december 2., vasárnap
Madarak jönnek...
Sok mindenről kellene irni, de egyelőre csak cimszavakban: lesz szó fűzőről, Ionescuról, Brookynról, bostoni mutáns pulykákról; arról, hogy kulturálisan determinált-e, hogy valakinek az arcába mondjuk: hejj, de ronda vagy. Továbbá ki fog derülni az is, miért csókolják meg az indiaiak a földre hullott németjegyzetet, illetve, hogy mi kapcsolja össze Ralph Nadert, az FBI-t és a mogyoróvajas-szőlődzsemes szendvicset. Ezek lesznek. Meg talán más is. (Oktatás meg politika például egészen biztosan.) Az érdeklődőknek: köszönöm az érdeklődést, köszönöm, jól vagyok. És nagyon jól esik az érdeklődésetek.
Jelentkezem. Hamarosan.
2007. október 16., kedd
Oktatás / Politika
A mai napon a New York Times lehozott egy meglehetősen érdekes cikket a már általam is többször emlegetett No Child Left Behind Act-ról, illetve annak következményeiről. Ezzel egyidőben a Népszabadság Online is közölt egy cikket az amerikai felsőoktatás sajátosságairól. (Ezúttal is köszönöm Csabának, hogy felhivta rá a figyelmemet!) Ez a különös egybeesés arra késztetett, hogy készitsek egy kis linkgyűjteményt az eddig innen-onnan összeszedegetett, általam érdekesnek tartott oktatáspolitikai cikkek legjavából. Készitettem egy magyar és egy angol blokkot is, ezek a blog jobb oldalán, a 'Trinitys blogok 2007/2008' fejléc alatt találhatók.
Jó olvasgatást!
Kata
2007. október 15., hétfő
80s Forever
2007. október 5., péntek
2007. október 3., szerda
Destiny
Ismét elnézést kérek mindenkitől, de valamiért nem tudok ellenállni a szar szóvicceknek. Valójában a mentee-mmel találkoztam, vagyis azzal a kislánnyal, akit a Trinity College által szervezett, Rising Stars nevű mentorprogram keretén belül hetente kétszer másfél órában korrepetálni fogok.
Nem mintha szüksége lenne rá. Destine (mert igy irja a nevét, jóllehet ugyanúgy ejti, mint a 'végzet' jelentésű destiny-t) ugyanis nem csak egy kifejezetten okos, de nagyon szorgalmas 10 éves kislány. Úgy tűnik, csak azért jelentkezett a mentorprogramba, mert a szülei - akikkel tegnap szintén találkoztam - fontosnak tartják, hogy a lányuk minél több extracurricular, azaz iskolai foglalkozáson kivüli programban részt vegyen. Megható volt, ahogy érdeklődtek a programról, és elmondták, mit várnak tőle, meg hogy mennyire örülnek, hogy az iskola ilyen lehetőséget is biztosit a gyerekeknek.
A szóban forgó intézmény egyébként a Hartford Magnet Middle School, egy úgynevezett 'mágnes-iskola'. A magnet school-ok célja az, hogy minél sikeresebben megvalósitsák az integrált oktatást (jelen esetben, hogy fekete, latino és fehér gyerekek együtt tanuljanak), ráadásul úgy, hogy a diákjaik a nagy integrálódás közben kiemelkedő tanulmányi eredményt érjenek el. Az iskola a Trinity campusszal szemben, az ún. Learning Corridor-on található. A Learning Corridor egy non-profit szervezet, amit a Trinity College és néhány másik hartfordi intézmény közösen működtet. A Corridor területén összesen 4, 'alternativ' oktatási módszereket kináló iskola található (többek között egy Montessori-iskola is). És hogy miért is mágnes-iskola a mágnes-iskola? Azért, mert a magas szinvonalú oktatással akarják az iskolába vonzani a tehetős fehér családokat, akik máskülönben nem a mérhetetlenül szegény Hartfordban, hanem annak valamelyik gazdag kertvárosában járatnák iskolába a gyerekeiket.
A Hartford Magnet Middle School (HMMS) 7 éve működik. Azóta az intézmény vezetői minden forrást (pénzt, energiát) arra forditottak, hogy a gazdag családok számára minél vonzóbb imidzset alakitsanak ki az iskolának. Az látszik, hogy pénzben nincsen hiány: a padoktól kezdve a diákok szekrényein át a számitógépekig minden vadonatúj, még az iskola épülete is. De nem csak a csillivilli berendezéssel akarják magukhoz édesgetni a felsőbb osztályt, hanem más, fifikásabb módszerekkel is. Például nagyon szigorúan veszik a dress code-ot; a gyerekek csak bizonyos szinű és szabású ruhákat hordhatnak. Mindezt teszik azért, mert a felmérések azt mutatták, hogy a jómódú családok az iskolai egyenruháról a szinvonalas oktatásra asszociálnak.
Jól hangzik, nem? Jó is, de azért nem akarok hallgatni a bennem (és másokban) felmerülő kételyekről sem. Az első benyomásom a helyről az volt, hogy hideg és görcsös. Nyoma sem volt annak a felszabadult, gyerekcentrikus légkörnek, ami a lepukkant M D Foxban annyira megragadott. Amig a Foxban a falra kitett poszterek, képek, fogalmazások többé-kevésbé spontánnak tűnnek, addig a HMMS-ben minden egyes faliújságról messziről süt, hogy gondosan megtervezték minden egyes elemét, hogy minél vidámabbnak és természetesebbnek hasson. Hát, nem jött össze nekik... Az is visszatetszést keltő, hogy a folyosók nagy része még csak nem is a gyerekek alkotásaival van kidekorálva, hanem mindenféle pecsétes oklevelekkel arról, hogy hányféle oktatási programban vesz részt az iskola, vagy hogy hányféle szövetségi és állami kitüntetést kaptak az elmúlt években. Az iskola honlapjának főoldalán a linkek legalább egyötöde olyan oldalakra mutat, ahol azt lehet megtekinteni, a HMMS tanulói hogyan teljesitettek különféle felméréseken a többi hartfordi iskola tanulóihoz képest.
Személyes ellenérzéseim mellett azt is meg kell emlitenem, hogy oktatáspolitikai szinten is komoly támadások érik a magnet school-okat. Többek között azt szokták kifogásolni, hogy ezek az iskolák a szegregációnak kitett csoportok legtehetségesebb diákjait veszik csak fel, hogy ezzel biztositsák a kiemelkedő eredményeket - és ezzel még rosszabb helyzetbe hozzák a többi hátrányos helyzetű, szocioökonómiai státus vagy származás alapján diszkriminált gyereket. Vagyis nem igazi integráció folyik, hanem "lefölözés".
Nem könnyű azonban teljesen leirni ezt a megoldást, hiszen tagadhatatlan előnyei is vannak. Destine 10 éves, és olyan szövegeket olvas science órára, amiket Magyarországon még egy felső tagozatos diáknak sem biztos, hogy a kezébe mernének adni. Ma például az ökoszisztémákról kellett elolvasnia egy több oldalas cikket, hogy aztán az olvasottak alapján válaszoljon egy sor kérdésre. ('Mondj egy biotikus tényezőt a saját lakókörnyezetedből! Milyen szintekből áll egy ökoszisztéma?' Stb.) Ennek a lánynak nem okozott gondot a szövegértés - és véleményem szerint nem csak azért, mert 'okosnak született'. Láttam rajta, hogy miközben olvas, szisztematikusan keresi a kulcsszavakat, kulcsmondatokat a szövegben, és ha megtalálta őket, megáll egy kicsit, vagy akár alá is húzza őket. Ezek tipikusan olyan technikák, amiket az ember megtanul. Ami azt mutatja, hogy igenis lehet fejleszteni a gyerekek szövegértési készségeit.
Ami a mentorálást illeti, nem volt sok dolgom. Jobbára csak figyeltem, ahogy olvassa a leckét, és megválaszolja a kérdéseket. (Ja, ezen is dobtam egy hátast: Destine kerek, nyelvtanilag helyes mondatokban válaszolt minden egyes kérdésre. Itt is látszott, hogy tanult viselkedésről van szó: Ha egy kérdés úgy hangzott, hogy 'Mi határozza meg azt, hogy egy adott állat milyen ökoszisztémában él?', akkor, még mielőtt a vonatkozó bekezdést elolvasta volna, felirta a munkafüzetbe, hogy 'Azt, hogy egy adott állat milyen ökoszisztémában él, az határozza meg, hogy...') A matekban valamivel többet tudtam neki segiteni, mert egy dolgozatra készült, és megkért, hogy gyakoroljam vele az összetett számok primekre bontását, és hatványalakban való felirását. Ez úgy nézett ki, hogy én mondtam egy összetett számot, ő meg pillanatok alatt primekre bontotta, aztán felirta hatványalakban... Azt hiszem, az egész találkozó alatt azzal vivtam ki a leginkább az elismerését, amikor egy kanállal megpucoltam a narancsát, mert ő sehogy sem boldogult vele. :)
Alig várom a jövő hetet. Mentorprogram rlz!
2007. szeptember 28., péntek
SFA
A teszteket egy 2002-ben törvényerőre emelkedett oktatáspolitikai program, az ún. No Child Left Behind Act irja elő. A forditással megint gondban vagyok - nem csak azért, mert műforditói vénám a jelek szerint kiapadóban van, hanem mert magam sem tudom eldönteni, melyik áthallás erősebb: az, hogy nem hagyunk magára egyetlen gyereket sem, vagy hogy egyetlen gyerek sem maradhat le? Az értelmezési nehézségek ráirányitják a figyelmet az intézkedés kétarcúságára. Merthogy a kimondott cél a gyerekek iskolai sikere és ezen keresztül társadalmi érvényesülése. A kimondatlan pedig nyelvi kolonizáció/uniformizáció; a társadalmi sikeresség előfeltétele a nyelvi-kulturális asszimiláció. Tévedés ne essék: nem gondolom, hogy a kimondatlan cél rossz cél lenne. Én már csak egy ilyen megveszekedett pragmatista vagyok (kivéve, amikor éppen magával ragad az idealizmus...) Szóval folytathatunk vitákat a multikulturális nevelésről, ha arra kerül a sor, de véleményem szerint nem a céllal van probléma. Hanem a módszerrel. A kivitelezéssel.
Képzeljük el, hogy 18 spanyol anyanyelvű, angolul inkább kevésbé, mint többé beszélő kisiskolás ül egy osztályteremben. Képzeljük el, hogy már egy hete tart a tébolyult, őszi meleg (vénasszonyok nyara, vagy, ahogy itt mondják, indián nyár). Délután 2 óra van, a gyerekek egy fél órás ebédszünetet leszámitva reggel 8 óta a padokban ülnek. Ekkor megjelenik egy tanár egy 4 oldalas matematika-teszttel. Szöveges feladatokat kell megoldaniuk fél óra alatt, segitség nélkül.
Kezdjük azzal, hogy a teszt természetesen nem volt bejelentve. Folytassuk azzal, hogy a gyerekek egy része jó eséllyel már a feladatok értelmezésénél elvérzik, hiszen még nem tud angolul olvasni. (7 évesekről beszélünk.) Azok a gyerekek pedig, akik elolvassák, és meg is értik a feladatot, nem azért nem fognak válaszolni a kérdésekre, mert nem tudják megoldani a matekfeladatokat, hanem mert nem tudják angolul megfogalmazni a válaszaikat. Az eredmény: szinte mindenki a lehető legrosszabb jegyet kapja, a tanár meg fejmosásra számithat, amiért nem elég hatékonyan tanit.
Tegnapi látogatásom alkalmával ezt a jelenséget magam is tapasztaltam. Nagyszemű babáimnak science órája volt, ami egyfajta integrált természettudomány-óra; földrajz, kémia, biológia, meg mi szem szájnak ingere, természetesen a hét évesek érdeklődéséhez és tanulási képességeihez igazitva. A téma: ásványok és kőzetek. A gyerkőcék párokban ülnek. Minden pár kap egy tálcát, rajta 5-6 féle kővel/kőzettel, mint például pirit, kalcit, gránit, mészkő. Először is azt kell közösen összegyűjteniük, mi az, amit már tudnak a kőzetekről. ("A földön vannak. Meg a földben is. Meg az óceánban is. És van, amelyik csillog. Meg olyan is van, amelyik nagyon kemény.") Ezután olyan kérdéseket kell feltenniük a témával kapcsolatban, amire szeretnének választ kapni. ("Miből lesznek a kövek? Miért olyan sokfélék? Miért más és más az alakjuk, a tapintásuk, a szinük?")
Miután a már ismert tényeket és a kérdéseket mindenki leirta (pontosabban a tábláról bemásolta) a munkafüzetébe, kapnak egy-egy nagyitót, és azzal nézegethetik a köveket. Ezt mindenki nagyon élvezi, még Angel is, az osztály fekete báránya, a két, ún. special ed. - azaz "különleges oktatási módszereket" igénylő - fiú egyike. Ezúttal például nem dobál senkit a radirjával, és a kukát sem próbálja meg a fejére húzni, inkább széles vigyorral szemlél egy kisebb méretű sivatagi rózsát. A nagyitózás után mindenkinek ki kell választania azt a három ásványt vagy kőzetet, ami a legjobban tetszett neki, és mindent le kell irnia, ami csak az eszébe jut róluk. Nekem egy idő után feltűnik, hogy a Yanise névre hallgató kislány némán ül az asztalánál, és egyetlen betűt sem irt még a táblázatába. Ezt azért furcsállom, mert Yanise az egyik legokosabb gyereknek tűnt az osztályban: az előző két héten a matekórákon szinte ő volt az egyetlen, akinek nem okozott gondot a fejben számolás, és egyéb, absztrakt műveletek elvégzése. Odamegyek, hogy kideritsem, mi a gond.
Kata: - Nem tetszenek a kőzetek?
Yanise: - De, nagyon!
Kata: - Mi az, ami tetszik bennük?
Yanise (a piritre mutatva): - Ebben az, hogy olyan szépen csillog. Ebben meg (egy kalcitkristályt mutat) az, hogy olyan sima. Ez meg (gránit) sokkal nehezebb, mint a másik kettő.
Kata: - Épp most soroltál fel három fontos dolgot a kövekről: csillogók, simák, nehezek. Miért nem irod be ezeket a táblázatba?
Yanise: - Nem tudom, hogy kell őket irni angolul.
Kata: - Ha betűzöm, leirod?
Yanise (boldog mosollyal): - Persze! (gyöngybetűkkel irja: shiny, smooth, heavy)
Adott tehát egy gyerek, aki a korának megfelelő matekfeladatokkal kiválóan elboldogul; érti és beszéli az angolt, amit csak néhány éve tanul. Mégis kudarcra van itélve, mert a tesztlapokra nem fogja leirni a megoldást - mégpedig azért nem, mert nem tudja, hogyan kell irni egy olyan szót, amit beszédben kiválóan használ.
Nem nehéz belátni, hogy ez a tesztrendszer mindent csinál, csak éppen nem arra motiválja a gyerekeket, hogy megtanuljanak angolul. Nekem is baromi gyorsan tele lenne a hócipőm azzal, ha minden szellemi erőfeszitésemet semmibe vennék (5-ös skálán 0-ra vagy 1-re értékelnék) pusztán azért, mert 7 éves koromban még nem tudok ugyanolyan hatékonysággal kommunikálni egy idegen nyelven, mint az anyanyelvemen. Azt a következtetést vonnám le, hogy az angol nyelv tulajdonképpen nem más, mint egy igen kifinomult kinzóeszköz, amit kizárólag azért találtak ki, hogy a segitségével engem lassúnak, butának, másodosztályú állampolgárnak bélyegezhessenek kicsi koromtól kezdve. Ezek után miért is kellene akarnom megtanulni angolul - ad absurdum, miért kellene szeretnem ezt a nyelvet?
Hú, megint átmentem Tolsztojba, úgyhogy rövidre fogom a befejezést. Még egyszer ismétlem: nem a céllal - t.i. hogy minden, nem angol anyanyelvű amerikai állampolgár legkésőbb a középiskola megkezdéséig tanuljon meg hatékonyan angolul kommunikálni, szóban és irásban egyaránt - van gondom. Hiszek benne, hogy a társadalmi érvényesülés kulcsa a nem angol anyanyelvűek számára az angol nyelv elsajátitása. (Hogy ez az anyanyelv feladásával jár-e vagy sem, abba most ne menjünk bele.) De abban is biztos vagyok, hogy a jelenlegi rendszer nemhogy elősegitené, de egyszerűen ellehetetleniti az eredményes nyelvtanulást - az angol nyelv nem kihivás, ne adj isten élmény a gyerek számára, hanem állandó frusztráció forrása.
Most akkor háborgok kicsit, meg arra gondolok, vajon mi lesz ezekkel a babákkal 5-10 év múlva. Aztán arra jutok, már megint, még mindig, hogy Bordieu-nél jobban nem fogalmazta meg senki, mire is való az intézményes oktatás. Társadalmi mobilitás, mi? Maj'perszehogymégmitnem. A fennálló társadalmi struktúrák konzerválása, az. Na, ezen kéne túltennem magam valahogy. Valahogy kivülről, az elméleten kivülről meghackelni a rendszert, hogy ne ez legyen mindig a konklúzió. Csak hogyan? Hogyan?
(Utóirat: Kezdek megijedni magamtól - szerintem gyakrabban irom le, hogy 'társadalmi struktúrák átörökitése', mint ahányszor napjában elmondom, hogy éhes vagyok... ;) Ahogy Karinthy irja: "Fogjanak meg! Fogjanak meg! - Megfogják.")
2007. szeptember 25., kedd
Könnyed délelőtti bejegyzés, két vérmókus között
Ma jó kedvem van. Megkaptam itteni első jegyemet. Analyzing Schools-órára kellett egy három oldalas elemzést irni; én az ún. hidden curriculum-ról irtam, és most jó kedvem van, mert A-t kaptam. Még lehet dolgozni az A+-on, de azért kezdésnek nem rossz ;)
De nem csak ezért van jókedvem. Hanem mert süt a nap, kék az ég, és mert Romulus, a mentorprogram koordinátora megkért, hogy minden alkalommal, ha beugrok az irodába, tanitsak neki egy magyar szót/kifejezést. (A korábbi Kellnereseknek hála már igy is egész sok szót tud, például a múltkori training után 'Jó estét!'-tel köszönt.) Nyitott is egy külön magyarfüzetet, és kérte, hogy legelőször az "I am hungry!"-t tanitsam meg neki, mert ezt naponta többször is el szokta mondani. Mikor jöttem kifelé az irodából, hallottam, hogy már el is kezdte gyakorolni: "Ehesz vágyok..." :)
Azt hiszem, naponta egy emberi megnyilvánulás elég a boldogsághoz. De a jókedvhez biztosan.
2007. szeptember 24., hétfő
Itéletek No. 2.
Analyzing Schools-óra; a szakirodalomban az iskola szocializációs szerepéről olvastunk. Feladat: kis csoportokban (4-5 fő, az órán összesen 30-an vagyunk) rajzoljuk meg a Trinity social map-jét. Tehát egy olyan térképet, amin az egyetemi társadalmi hierarchián belül létező (ám az egyetemen kivüli társadalmi tagozódástól nyilvánvalóan nem független) csoportok tipikus elhelyezkedését, mozgási útvonalait jelöljük. Minthogy az én csoportomba 2 freshmen is kerül, és én is csak ismerkedem a hellyel, abban állapodunk meg, hogy nem a teljes campust, csak a központi menza social map-jét rajzoljuk meg. ('Enni mindenki jár'-alapon.)
Az egyik lány (aki már harmadéves, azaz junior, és első ránézésre egyértelmű, hogy preppy - bocs, egy szóval sem állitottam, hogy nekem nincsenek előitéleteim...) el is kezdi felvázolni az ebédlőt. Barátságosan magyarázza/rajzolja, hogy akkor itt ülnek a focisták, ott ülnek a baseball-játékosok, amott az Ivy-görlök, közöttük a lacrosse-osok. Aztán elhallgat. Hmmm. Az ebédlőt szimbolizáló téglalap jobb oldala, annak is különösképp a felső sarka teljesen üres.
Kata (érdeklődve): - És ott a jobb sarokban kik ülnek?
Lány (keresetlen egyszerűséggel): - Fogalmam sincs.
Kata (meglepetten): - Na jó, de úgy mégis?
Lány (tűnődve): - Nem is tudom... Talán a minority-k?
Kata (közömbösséget szinlelve): - És aki se nem sportoló, se nem greek, se nem minority, az hol ül?
Lány (megütődve): - Hát, gondolom ők is valahol ott... (ujjaival bizonytalanul köröz a terra incognita fölött)
Kata (nemes egyszerűséggel ;) ): - Akkor talán tegyünk oda egy kérdőjelet, nem?
Lány (kis gondolkodás után): - Jó, tegyünk.
És basszus, három éve jár oda!
Ugyanez az óra, kicsit más feladat. Most azt kell megbeszélnünk, hogy milyen szempontok szerint rendeződnek el a felsorolt a csoportok - ha ez a térképrajzolás alatt nem vált volna egyértelművé. Csoporttársaim máris sorolják: sportolók, greekek, minority-k, international-ek. Már belém bújt a kisördög, úgyhogy kérdezek:
Kata: - Ti hogy látjátok, mennyire érintkeznek egymással ezek a csoportok?
Ugyanaz a Lány: - A sportolók csoportjai szoktak beszélgetni egymással, meg a greekek is beszélnek a sportolókkal.
Kata: - És mi a helyzet a többiekkel? Van például olyan, hogy egy fekete srác odaül egy nem minority asztalhoz?
Lány: - Ha sportoló, akkor lehet. De ha csak szimpla fekete (just black), akkor nem.
Kata (barátságosan, de azért némileg provokativan): - Akkor irjuk azt a térképre, hogy "szimplán feketék"?
Lány (tágra nyilt szemekkel): - De hát ez rettenetesen hangzik!
Kata: - De hát te magad mondtad.
Lány: (gondolkodik) - Igaz. De ez akkor is szarul hangzik. Irjuk inkább azt, hogy "szimplán kisebbségiek".
Mindenki (including Kata): - Jó, irjuk.
A "szimpla fekete" akkor kezdett el megint motoszkálni a fejemben, amikor egyik este, hosszas beszélgetés és bulizás után a blogon már emlegetett S. azt kérdezte, hogy "téged nem is zavar , hogy olyannal lógsz együtt, akinek más szinű a bőre, mint neked?" Köpni-nyelni nem tudtam, és nem csak azért, amit kérdezett, hanem ahogyan kérdezte. Nem tudom egész pontosan leirni, milyen is volt, de a "fájdalmasan őszinte" egész közel van hozzá. (Már ha egy kérdésre lehet használni az "őszinte" szót. Azt hiszem, lehet.) Csak hogy teljesen tiszta legyen a kép: S. végzős, sportoló és R.A., az egyetemi hierarchiában csak akkor lehetne magasabban, ha valami mocskosgazdag WASP család szülötte lenne (lehetőleg a Mayflowerig visszamenő családfával, mint tudjuk).
Akkor most csendben tűnődjünk el ezen. Meg azon, hogy vajon mi a helyzet azokkal, akik se nem seniorok, se nem sportolók, se nem R.A.-k. Csak "szimplán feketék". Vagy sárgák. Vagy latinok. Vagy még az sem. Csak egész egyszerű mezei pockok, akiktől a balsors még a minority-ség skatulyázó, ugyanakkor identitásteremtő cimkéjét is megtagadta. Ők (én?) vajon hogyan érzik magukat (magamat?).
(A kérdésre egyébként kérdéssel válaszoltam. "Miért, téged zavar (t.i. hogy az én bőröm más szinű, mint a tiéd)?" "Nem." Ebben maradtunk.)
Mi iszonytatóbb a Halloween-nél?
Előzmény: Az activities fair-en (amit Csenge leleményesen "van-mit-tenni-vásár"-nak forditott) több, közéleti tevékenységet folytató egyetemi csoportosuláshoz is feliratkoztam, többek között egy community service organization-profilú csoporthoz is. Gondoltam, itt az alkalom, hogy kipróbáljam, milyen is az, amikor a sok lelkes, embertársait segiteni akaró diák összefog, és mindenféle izgis programot szervez - Halloween-parti a campuson a hartfordi gyerekeknek, ételgyűjtés a rászorulóknak, és a többi, és a többi.
A gyűlés minden várakozásomat alulmúlja. A Halloween-parti szervezésének központi kérdése, hogy vajon az idei póló milyen szinű legyen - vajon krémszin alapon narancssárga, netán fehér alapon rózsaszin? A félreértések elkerülése végett: a pólót nem a gyerekek kapják majd, hanem a community service tagjai, akik önfeláldozó módon, szabad idejükben a sanyarú sorsú gyerekeknek akarnak egy kellemes estét szerezni. Vagy talán saját maguknak?! No és milyen programok legyenek? "Hát, ööö, izé... Arcfestés...?" Kezdek reménykedni, hátha mégis szó lesz valami értelmes dologról, de akkor megszólal a következő aktivista: "Szerintem a sorority-kban (ezek a greek fraternity-k női tagsággal rendelkező változatai, pl. Ivy) lehetne körömfestést szervezni a gyerkőcöknek...."
Most megyek, és közelharcba bonyolódom egy vérmókussal a main quad-on, frusztrációmat levezetendő.
Belem kifordul.
Say hello to...
Kormányzói kitüntetés...
2007. szeptember 22., szombat
Vargas
See ya,
Kata

XoXo,







