2007. szeptember 11., kedd

Nagyszemű babák

Négy órám közül az egyik Analyzing Schools névre hallgat. Az iskola, mint intézmény társadalmi szerepével, hatásával foglalkozunk. Hetente kétszer 75 perc elmélet; ekkor a kötelező olvasmányok alapján izgalmasabbnál izgalmasabb vitákat folytatunk. (Erről hamarosan beszámolok itt.) Ezen felül hetente 3 órát kell eltölteni minden egyes, az órára beiratkozott diáknak egy közeli iskolában. Én ezért akartam bejutni erre az órára. Hogy részt vehessek az iskolalátogatásban - aki részt vett már ELTÉ-s tanárképzésben, az tudja, hogy egy félévben mennyi időt töltünk az ún. hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozó iskolákban, és érti, miért volt nekem olyan fontos ez az egész.

Végül, nem kis izgulás után (a várólista 4. helyéről jutottam be végül az órára) az M. D. Fox névre hallgató elementary schoolba kerültem. (Ez kábé, de csak kábé az általános iskola alsó tagozatának felel meg. Az amerikai közoktásnak, azt hiszem, előbb-utóbb szintén kénytelen leszek egy teljes bejegyzést szentelni, de előbb nekem is tisztába kell jönnöm a részletekkel.) Kéttannyelvű osztályhoz osztottak be. Ez ugye itt spanyolt jelent; konkrétan a Fox diákjainak 85%-a latin-amerikai származású, és a maradék 15%-nak is csak elenyészően kis százaléka nem minority családból érkezik.

Nem is tudom, hogy meséljem el - mindig nehezen irok azokról a dolgokról, amik mélyen érintenek. Talán kezdem azzal, hogy amikor beléptem a hatalmas, bár nem túl jó karban lévő épületbe, azonnal azt éreztem, hogy ha lenne gyerekem, azt szeretném, ha ilyen helyre járna. És nem is csak arról beszélek, hogy a falakat véges-végig tarka gyerekrajzok, poszterek, feliratok boritják. Inkább arról, hogyan éreztem magam, amikor egy csöpp, copfos kislány (nem lehetett több hat évesnél) sirásra görbülő szájjal odatipegett az igazgatóhoz (aki éppen minket, trinitys student assistant-eket üdvözölt szivélyesen), és azt birta neki mondani, hogy "igazgató bácsi, nem tudom kinyitni a szekrényemet, légy szives, segits". Igazgató bácsi megfogja a leányzó kezét, elkiséri a szekrényéhez, kinyitja, kiveszi a hátizsákját, a hátára segiti, majd megsimogatja a buksiját, és visszajön hozzánk. Kiscsaj vidáman balra el. Bevallom, cinizmusom ekkor még legyűrte feltoluló meghatottságomat, és paranoid módon arra gondoltam, hogy ezt tuti a mi kedvünkért rendezték meg. Egyébként nincs kizárva, hogy nem. De pár perccel később, amikor megláttam, hogy milyen intenzitással zajlik ebben az iskolában az élet, már az suhant át az agyamon, hogy dehogy van idejük ezeknek bármit is megrendezni. De, hangsúlyozom, csak átsuhant, mert addigra már engem is magával sodort a történések árja, és gondolkodni igazából nem volt időm.

Még az elején szeretném leszögezni, hogy nem valami kirakatiskolában voltunk, és szó sincs róla, hogy a meghatottságom annyira megfosztott volna józan itélőképességemtől (van nekem olyanom?), hogy mindent rózsaszinűnek láttam volna a szürke helyett. (Vagy mi is a kétségbeesés szine? Talán narancssárga?) Igen, láttam, hogy az épület nagyon öreg, és komoly felújitásra szorul. Nem, nem minden szembejövő tanár arcán derengett üdvözült mosoly, és egynek sem volt glória a feje felett. Sőt, egy-egy teremből kifejezetten ingerült tanári kiabálás hallatszott ki. És ennek ellenére, ezzel együtt az egész hely azt sugározta magából, hogy itt azért dolgoznak az emberek, mert szeretik a gyerekeket, és fontos nekik, hogy valamiféle pozitiv jövőképet állitsanak eléjük, még akkor is, ha ez a jövőkép fata morgana marad a legtöbbjük számára. (Hajj, erről is mennyit de mennyit lehetne irni, beszélni, gondolkodni...)

És az osztály. Tizenhét kisgyerek, hat-hét évesek, fiúk-lányok nagyjából fele-fele arányban. Körbeugrálnak, ölelgetnek, simogatnak, puszilgatnak. Próbálják megtanulni a nevemet, nyaggatnak, hogy "beszéljem a nyelvemet". (Az, hogy Magyarország, nyilvánvalóan semmit sem mond nekik, de hát kicsik még nagyon.) Versenyt tülekedenek egymással, hogy ki segitsen nekem kiosztani a munkafüzeteket. Végül, tizenöt perc csendes (oké, "csendes") szinezés után az osztályfőnök, Mrs. Matos kiáll a táblához, és elkezdjük gyakorolni a leggyakoribb angol szavak kiejtését és helyesirását. (Tanár elmondja a szót, mond vele egy mondatot, elmondja még egyszer, gyerekek utánamondják, gyerekek egy letörölhető műanyagtáblára leirják, műanyagtáblát tanárnak megmutatják, ha elrontották, javitják, végül betűzik, és jöhet az újabb szó.) Amikor az egyik kiskölök a he szót (angol himnemű E/3. névmás) ji-nek irja, már kezdem kapisgálni, mit is értett a tanár az alatt, hogy az osztály nagy része jelentős (angol) nyelvi hátránnyal küzd.

Ezután két csapatra oszlunk; azokkal, akik már tudnak olvasni, Mrs. Matos egy feleletválasztós tesztet old meg (egy szövegbe kell a kontextus alapján a megfelelő szót beirni). Nekem azt a feladatot adja, hogy azoknak, akik még nem tudnak olvasni (elméletileg már 3 éve járnak iskolába!), olvassam fel én a szöveget, hogy legalább hallják az angolt, és próbáljak meg velük beszélgetni róla. Heten vagyunk, és nem telik hét percbe sem, hogy rájöjjek, legalább négyen egy árva mukkot sem értenek abból, amit mondok nekik. Spanyolul kábé egy szót értek: hablas. Na ez az, amit én nem. No hablo Espanol. Akkor most mi legyen? Angel, a bandavezér azonnal magára vállalja, hogy tolmácsol nekem - a feladattal ugyan nem jutunk előrébb, de legalább beszélgetünk. Sajnos leginkább csak Angel meg én; az angolul nem tudók ezalatt elnézően mosolyognak, de eszük ágában sincs a történetről (valami város megalapitása) beszélgetni. Gyanitom, Angel is csak azért ennyire készséges, mert le akar venni a lábamról - és sikerül is neki. Még hét éves sincs, és már úgy udvarol, mint egy igazi latin macsó...

Lejár a feladatra szánt idő, jön a mateklecke. Ez itt, mint már Anita is megirta, az életre készit fel: különféle cimletű pénzeket kell összeadni. Itt jön a nagy pofáraesés - nagyon halvány fogalmaim vannak csak arról, mi a dime, mennyit ér egy nickel. (A quarter már megvan; egyrészt ez logikus, másrészt ez az egyetlen fémpénz, amivel rendszeres kapcsolatom van, mert ezzel működnek a kollégiumi mosodában a mosó- és száritógépek.) Az egyik kislány elhadarja, melyik hány centet ér, én meg próbálok úgy tenni, mintha megjegyeztem volna, és magamban szent fogadalmat teszek, hogy jövő hétre megtanulom az összeset. Két percenként sikongatnak, hogy 'Missy, missy, please come here! Missy, I need your help! Missy, please!' Igyekszem segiteni, amennyire csak tudok, de úgy érzem, száz helyen kellene lennem egyszerre, és mire az egyiknek félig elmagyaráztam, mi a tennivaló, már egy másik cibálja a pólómat, hogy neki is segitsek. Ekkor (hozzátenném, nem először) komoly kétségeim merülnek fel a differenciált oktatás megvalósithatóságával kapcsolatban. (Jusson eszünkbe: 2 tanár, 17 gyerek. És akkor mi is van az 1 tanár-30 gyerek osztályokkal?) De erről majd később, egy másik bejegyzésben, talán, egyszer.

Végső állomás a számitógépterem. Itt körülbelül egy órát töltünk el, és a gyerekek egy CoolMath nevű oldalon aranyos flash-játékokkal múlatják az időt. Mondanom sem kell, mindegyik játék kapcsolódik valamilyen módon a matekhoz - vagy egyszerűbb műveleteket kell végezni, vagy számsorokat memorizálni, stb. Szerintem én élvezem a legjobban az egészet (bakker, ha ilyen matekóráink lettek volna!), de ők is vidáman kacarásznak, ha sikerül egy-egy feladatot megoldaniuk. Aztán egyszer csak azon kapom magam, hogy délután három óra van, és három és fél óra úgy elhussant, hogy egyszer nem néztem az órámra, sőt, emlékeim szerint levegőt is alig vettem.

Az összes kislány puszival, öleléssel köszön el, és kérdezgetik, jövök-e holnap is. Lelombozom őket a válasszal - sajnos csak heti egy alkalommal lehetek itt. Nem baj, azért ők egy hét múlva is nagyon örülni fognak nekem. Egyikük az ajtóból visszafordulva kérdezi: 'Are you Puerto Rican?' Bámulok, mint boci: ezt igy hogy? Aztán arra gondolok, hogy valószinűleg csak annyi jött le nekik, hogy nekem sem az angol az anyanyelvem (ezt egyébként a bemutatkozáskor el is elmondtam), tehát nem vagyok rendes amerikai, akkor kizárásos alapon... Vagy? Elmagyarázom nekik, hogy az óceán túloldaláról, Európából jöttem - ezt, úgy tűnik, megértik. Megbeszéljük, hogy legközelebb beszélek még nekik a "nyelvemen", egy kissrác odasúgja, hogy ugye tudom, hogy Angel kinézett magának (micsoda meglepetés...), aztán libasorba állnak, és eltotyognak a kijárat felé.

Kiváncsi vagyok, meddig tart az újdonság varázsa, és hogy milyennek látnak majd akkor, ha ez elmúlik. Meg hogy én milyennek látom majd őket. Meg az egész helyzetet. Úgy érzem, sokat fogok még irni Hollie-ról, Melanie-ról, Mabielről és a többiekről. Nagyszemű babák.

Nincsenek megjegyzések: