2008. április 26., szombat

Most akkor mi is van ezzel a New Jersey-dologgal?

Kata cigiszünetet tart a Vernon előtti padon, fülében zene, fején napszemüveg, arcán üdvözült mosoly. Arra járó bácsi odabiccent, s kedélyesen megkérdezi: Napozgatunk, napozgatunk? Kata igenlő választ ad. Mire a bácsi: Nem nagyon van részed ilyesmiben ott New Jerseyben, mi?

Hahahahahahaha.

(Aki nem értené a poént, annak emlékeztetőül: Kis színes – Jersey.)

2008. április 15., kedd

Tavasz a Trinityn

Végre, végre, végre!

Énekelnek a madarak, nyílnak a virágok, közelednek az év végi vizsgák. (No jó, utóbbinak annyira azért nem örülök :) ). Ma délután Csengével bejártuk a campust, megörökítettem a tulipánfa liliomfa [Köszönöm a pontosítást, anyu! :)] ágán díszelgő Baba Marta-karkötőmet, aztán az összes virágzó növénykét lefotóztuk (meg persze magunkat is közben, éljen a nárcizmus.)

Tehát:

Nárcizmus
(A képekért a képre tessék kattintani.)

2008. április 7., hétfő

Vernon Vipers

Büszkén jelentem, megcsináltam életem első (és jó eséllyel utolsó...) hazafutását.
Simba szervezett a residentjeinek (azaz minden, a Vernon Place-ben lakó kölöknek) egy softballcsapatot; természetesen azonnal feliratkoztam. Három meccsen már túl vagyunk, 2 győzelem, egy vereség eddig a mérleg. És ma már el is találtam a labdát :D Ennek örömére megyek szakdolgozatot irni.

Cheers, és...

GO VERNON VIPERS!

2008. április 4., péntek

Kirakó, kép nélkül

Végéhez közeledik tartózkodásom az Egyesült Államokban, s ismét erős késztetést érzek, hogy valahogyan megfogalmazzam (elsősorban saját magam számára), mi is ez a hely, miről is szólt ez a néhány hónap. Még pár hét, és az itt töltött idő a múltam része lesz. Csak tudnám, mit is készülök az emlékek polcára rakni, amikor felcímkézem képzeletbeli mappáimat: Trinity.

Mert annyi minden történt. Annyi helyen voltam, annyi mindent láttam, annyi mindenben részt vettem – és egy-egy érdekes élmény után mindig elhatároztam, hogy írni fogok róla a blogon – aztán persze legtöbbször nem lett belőle semmi; részben, mert lusta voltam, részben meg mert nem tudtam, hogy írásban, pár mondatban, a kontextus részletezése nélkül sikerül-e valami értelmes formába öntenem a tapasztalataimat. A kontextussal meg van az a kis bökkenő, hogy lehet dolgokról írni meg beszélni, de képtelenség (nekem legalább az) visszaadni azt a milliónyi, külön-külön triviális és megragadhatatlan apróságot, ami nap mint nap meghatározza azt, hogyan élek, érzek, gondolkodok itt a Trinityn. Ezért átmenetileg nem is fogok arra törekedni, hogy mindennek megpróbáljam pontosan feltárni a hátterét meg a jelentősségét – legyen elég annyi, hogy az elkövetkező napok posztjaiban olyan epizódokról fogok írni, amik így vagy úgy, de nagy hatást tettek rám – még ha magam sem tudom egész pontosan, miért és hogyan.

Kicsi történetek lesznek ezek, rosszul elmesélve – de egymás mellé akarom őket tenni végre, hátha egyszer, ha nem most, hát később, megértem és megérthetem, mi is ez a Trinity College néven emlegetett jelenség – Hátborzongató őrültekháza? Elvarázsolt kastély? Agymosás? Szemnyitogatás? Életem nagy kalandja? A személyiség teljes dezintegrációja? Útkeresés? Eltévelyedés? Pályára állás?

Ahogy birkózom a mindennapokkal, folytonosan újraértékelődnek bennem az itteni élmények lenyomatai. Hogy el fogok-e jutni valaha a végső definícióhoz: hölgyeim és uraim, EZ a Trinity College? Ugyan. A legtöbb, amit remélhetek, hogy azt meg tudom majd mondani: hölgyeim és uraim, NEKEM EZ a Trinity College. Ám ott még nem tartok. De ha már most kellene egy, egyetlen egy szót találnom, ami mindig, minden körülmények között igaz rá, akkor az EZ lenne.

Folyt. köv.