Elindultam én is hazafelé

Hát igen. Merry Christmas, everyone!

A család(om)

Lassan (francokat, őrült iramban...) közeledik az őszi szemeszter vége, úgyhogy elérkezettnek láttam az időt a számvetésre.

Első trinitys félévem egyik (ha nem a leg-) meghatározóbb élménye egyértelműen az, ahogyan lassanként örökbe fogadtuk egymást - a squashcsapat meg én. Próbálom rekonstruálni magamban, hogy is zajlott ez az egész - s bár talán nem túl izgalmas az efféle visszaemlékezés mások számára, talán azért nem is teljesen érdektelen, mert a sorok között azért magáról a Trinityről is lehet olvasni.

Úgy saccolom, ötven százalék sors, ötvenszázalék vakszerencse, hogy a számos trinitys szubkulturális csoportosulás közül éppen ők lettek az elsődleges referenciacsoportom.

Sorsszerű annyiban, hogy mind a férfi, mind a nőt squashcsapat 80%-ban international-ekből áll. (A fiúk közül a legtöbben Zimbabwéből, Indiából és Pakisztánból érkeztek, a lányoknál a kanadaiak vannak többségben, bár köztük is akad zimbabwei, sri lankai, vagy éppen malajziai diák.) Azt pedig már sokszor megírtam én is, meg mások is, hogy az international diákok épp olyan kisebbségnek számitanak a Trinityn, mint mondjuk a színesbőrűek - és épp úgy is viselkednek: együtt ülnek az ebédlőben, együtt járnak (vagy éppen együtt nem járnak) bulizni, és a nem a saját csoportjukhoz tartozókkal minimális a kapcsolatuk. Ennyiben tehát nem meglepő, hogy egy magas internationational-koncentrációjú bandánál kötöttem ki. De hát ennyi erővel akár kiköthettem volna az orvosi/mérnöki pályára készülő international-ek között is (persze valószinűleg ehhez az is kellett volna, hogy természettudományos órákra járjak, vagy legalább is konyítsak valamicskét azokhoz a tárgyakhoz - matek, kémia, biológia, közgáz - , amiket az international diákok jellemzően felvesznek).

A tény, hogy kora reggeli órákat vettem fel, határeset sors és véletlen között – mindenesetre ez is közrejátszott abban, hogy a squashjátékosokkal jóval gyakrabban találkoztam, mint a többi international-el, hiszen ők (lévén délután edzenek) szintén jellemzően reggeli órákra járnak, és korán reggeliznek-ebédelnek. Igen ám, de az, hogy egy időben vagy az ebédlőben valakivel, még korántsem jelenti azt, hogy egy asztalnál is ültök. Gondolom, mindenkinek megvan az a jelenet az amerikai tinifilmekből, amikor az újonnan érkező diáknak a többiek elmagyarázzák az ülésrend íratlan szabályait. Nincs is értelme pazarolni rá a szót, mennyire igaz ez a Trinityre – különben is írtam már róla itt. A kérdés tehát az: hogy kerültem egy asztalhoz a sportolókkal?

Ez már többé-kevésbé a véletlen műve. Például véletlen az, hogy épp Simbával kerültem egy folyosóra (sőt, azóta szomszédok is lettünk, mert kb. másfél hónapja szobát cseréltünk Gyulával – ő nem bírta Simba zenei ízlését, én meg a huzatot.) Az is véletlen, hogy Simbával összebarátkoztunk – elvégre korántsem törvényszerű az, hogy egy R.A. normális és foglalkozik a resident-jeivel. Simán kifoghattunk volna egy olyan R.A.-t is, aki épp olyan kedélyesen, ám következetesen néz minket (ez itt most „minket, magyarokat” jelent) levegőnek, mint a folyosónk összes többi lakója. Véletlen az is, hogy két órámon is összekerültem squashjátékosokkal – németen Manekkel, costume design-on pedig Kimmel.

Azért itt persze van egy kis csavar a sztoriban, ugyanis ha nincs Simba, akkor több mint valószínű, hogy úgy telik el a félév, hogy két szót sem szólok egyikükhöz sem. Ugyanis a Trinityn az van, hogy az emberek nem haverkodnak az órákon. Kezdjük azzal, hogy belépsz a terembe, és köszönsz. Reakció: zéró. Aztán ha bármilyen, az órával kapcsolatos, netán (urambocsá!) az óra témájához nem kapcsolódó kérdéssel próbálkozol, nem egészen öt másodperc alatt leráznak egy udvarias, ám távolságtartó válasszal. Úgyhogy egy idő után nem próbálkozol. Mert minek. Ha egy órára jársz valakivel, akit korábbról (itt jellemzően: középiskolából, az államodból, netán valamelyik görög testvériségből) ismersz, hozzá beszélsz. Ha nem ismersz senkit, befogod a szádat. Mivel én könnyen frusztrálódó fajta vagyok, elég hamar úgy döntöttem, nem stresszelem magam azzal, hogy megpróbálok ismerkedni az órákon – inkább megalkuvó módón elfogadom pária-voltomat, és szépen barátkozok majd azokkal, akiket a P.R.I.D.E.-orientációról már ismerek – nevezetesen a minority és international freshmen-ekkel. Így fordulhatott elő az, hogy amikor egyik este, kishíján egy teljes hónappal a félév kezdete után Simba áthívott egyik este sörözni, hogy bemutasson egy barátjának, a számomra tökéletesen ismeretlen csaj a kézfogás után megkérdezte, hogy „Te, mi nem együtt járunk costume design-ra?” Én meg nem mertem bevallani, hogy gőzöm sincsen, mivel még életemben nem láttam – jó eséllyel azért, mert röpke egy hónap alatt sikerült leszoknom arról, hogy a körülöttem lévők arcába nézzek... Hát ő volt Kim, akivel azóta elválaszthatatlanok vagyunk, és akiről még külön is fogok mesélni. Manekkal hasonló a történet – ha Simba még a félév elején nem rángat el párszor a csak „squash-ház”-ként emlegetett quadba, ahol Manek és még három másik squashie lakik, németóra ide vagy oda, nem hiszem, hogy összehaverkodunk. (Manek szintén megér egy külön mi/esét, úgyhogy majd őrá is visszatérek.)

Hamarosan azt vettem észre, hogy egyre kevésbé érzem furán magam, amikor a „squash-asztalnál” költöm el a reggelimet/ebédemet. Különösen, mivel egy idő után már meg is kaptam a magamét, ha nem a squashiek-hoz, hanem mondjuk egy szomszédos asztalhoz ültem. Kialakult egy többé-kevésbé állandó asztaltársaság – és jó volt úgy kezdeni a napot, hogy nem csak magam elé meredek az oatmeal-em fölött, hanem megkérdezhetem egy másik emberi lénytől, hogy sikerült-e befejeznie a házi feladatát, mire a másik emberi lény nem csak, hogy nem néz rám úgy, mintha a létezésemért is bocsánatot kéne kérnem, hanem még vissza is kérdez, hogy én vajh megnéztem-e végül azt a filmet, amiről előző nap meséltem. És szép lassan nem csak Simba, Kim és Manek, de a többiek is a bizalmukba fogadtak – Randy és Andres, akiket Csengével már a freshmen orientáción a szívünkbe zártunk, és akik azóta is együtt kacsáznak fel-alá a campuson, két imádnivaló kis kertitörpe. Robyn, akivel szintén a freshmen orientáción találkoztunk először, és aki azóta, ha éppen nincs kificamodva a bokája, nem csak a squash-, de a teniszcsapat oszlopos tagja is, ezenkivül híres arról, hogy hihetetlenül viccesen tud kinézni, amikor elbambul. Jo-Ann, aki Randy honfitársa (azaz malajziai), és aki még mindig meglepetést okoz azzal, hogy az egyik pillanatban hihetetlenül céltudatos és szorgalmas egyetemistalány, a másikban meg egy elképesztően bájos és cserfes fruska. Supreet és Cyrus, az indiai különítmény legvisszafogottabb tagjai – ők leginkább csendes derűvel szemlélik felsőbb kasztba tartozó honfitársuk (Manek) sztárallűrjeit. Aztán ott van még a pakisztáni trió (Baset, Azam, Zain), akiket a squashnál, illetve a tenisznél csak a póker érdekel jobban, valamint Tehani, akit a squashnál és a pókernél csak a pakisztáni trió érdekel jobban. Tehanival egyébként együtt dolgozom a Watkinsonban, és jókat mulatok rajta, ahogy mindig zsörtölődik valamin (legtöbbször azon, hogy Manek tamal tigrisnek szólítja – ugyanis sri lankai a leányzó). No és ne feledkezzünk meg a zimbabwei légiósokról sem – Neil és Shaun, akik épp annyira „Neil és Shaun”, mint amennyire Randy és Andres „Randy és Andres”; kölyökkoruk óta ismerik egymást, együtt érkeztek az Államokba, és együtt laknak a „squash-házban” (a quad másik két lakója Manek és Cyrus). Meg persze együtt vetik bele magukat az éjszakába, ha éppen arról van szó – és arról azért elég gyakran van szó itt a Trinityn. (Békeidőkben, azaz nem negyed- és félévi vizsgák környékén, illetve a squash-szezon előtt és után heti négy-ötszöri hajnalig bulizás átlagosnak számit. Vizsgaidőszakban és szezonban ez a szám heti kettőre módosul.)

Így közeledtünk egymáshoz lassanként, a squashcsapat meg én, ám a kapcsolatunk csak nemrég fordult igazán komolyra. Az úgy kezdődött, hogy az itt töltött hónapok alatt valahogy rámragadt az „őrült fotográfus” epitheton ornansa – talán azért, mert szinte mindenhová magammal cipeltem a fényképezőgépemet, és ha valahová elutaztam, napi 200-300 képnél nem adtam alább? Talán. Lényeg a lényeg, Simba pár hete, nem sokkal a squash-szezon kezdete előtt megkérdezte, lennék-e a csapat „hivatalos” fotósa. Én persze lelkesen bólogattam, és Kim vezetésével bejártam a pályákat, hogy kitapasztaljam, honnan, milyen beállításokkal érdemes fotózni a játékot. (Ami nem kis kihívás, legalább is nekem, mert tizedannyira sem vagyok olyan tapasztalt és jó fotós, mint amilyen lenni szeretnék, és a zárt tér, a mesterséges fények, no meg a pályát a közönségtől elválasztó plexiüveg fal rendesen feladták a leckét.)

A rákövetkező hétvégén játszotta a csapat a szezon első meccsét, és rengeteget készültem: órákat fotóztam a fiúkat meg a lányokat edzés közben. Aztán eszembe jutott, hogy hiszen nekem aznapra szinházjegyem van New Yorkba, a német klub szervezésében. Be is mentem másnap órakezdés előtt a némettanárnőhöz, bizonyos Fraulein Gösserhez. (Ő a Princetonon végzett, német származású, de már Amerikában nevelkedett fiatal nő, egyúttal életem második legjobb nyelvtanára – persze szigorúan csak Robi után.) Megkértem, hogy a tervezettnél kicsit később induljunk a városban, hogy legalább egy pár képet tudjak készíteni a meccsről. Elkezdtünk beszélgetni a játékosokról, és kiderült, hogy őt nemrég nevezték ki a fiúcsapat lelki támaszának. (A jó ég tudja, mi ennek a neve – egyfajta segédedző, akitől a sportolók tanulmányi vagy magánéleti nehézségek esetén tanácsot kérhetnek.) Ekkor közösen lelkendeztünk egy kicsit a csapatról, majd Fr. G megkérdezte, játszottam-e valaha squasht. Én mondtam, hogy nem, de szívesen kipróbálnám – mire ő felajánlotta, hogy megtanít. Állítása szerint ez neki is jó lesz, mert nagyon szeretne játszani, de a fiúkkal nem mer, ugyanis ő is csak nemrég ismerkedett meg a játékkal, és nem akar előttük bénázni. Szerintem ezzel csak engem akart megnyugtatni, mindenesetre nagyon örültem az ajánlatának. Úgyhogy már épp azon voltam, hogy veszek magamnak indoor cipőt meg squash-ütőt, amikor jött az e-mail, hogy nem kell, mert a head coach felajánlott nekem egy teljes felszerelést – ingyen. (Én meg kishíján szívrohamot kaptam, amikor megláttam a vadiúj, márkás cuccokat. Jó, nyilván az adott márka szponzorálja a csapatot, és volt néhány fölös darab raktáron, de ezen akkor is meghatódtam.) Nem is teketóriáztunk sokat, másnap – e hét szerdán – el is zarándokoltunk az atlétikai centrum tetején található squash court-hoz (persze szigorúan olyan időpontban, hogy a játékosok még véletlenül se legyenek ott), és kezdetét vette az oktatás. Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy egész jól vettem az akadályokat – bár a fonákom még borzalmas. Viszont az egy órás ütögetéstől és a rengeteg rohangálástól olyan izomlázunk lett, hogy elhatároztuk, másnap is visszetérünk - az izomlázra rá kell dolgozni ugyanis. A coach másnap reggel vigyorogva nézte végig, ahogy fájdalomtól eltorzult arccal felbicegünk a lépcsőn, majd kedvesen felajánlotta, hogy lekísér minket a konditerembe, és megmutatja, hogy legközelebb milyen melegitőprogrammal kezdjünk, mielőtt a pályára tesszük a lábunkat. A tanácsa hasznosnak bizonyult, mert játék közben tényleg rendesen bírtunk mozogni, viszont délutánra megint teljesen lemerevedtünk. Én ma már ott tartok, hogy az ágyból alig bírok kikászálódni, és ha esik a hó, Csengét kell megkérnem, hogy borítsa a fejemre a kapucnimat, mert nem birom vízszintes fölé emelni a karomat... Eddig is nagyra becsültem a játékosok kitartását és akaraterejét, de mostantól méginkább felnézek rájuk. Mármint oké, hogy én nem voltam edzésben, és ezért kaszált le ennyire a lábamról a játék – na de azért ezt napi négy órában, hetente hétszer...

Mindegy, rám fért már egy kis mozgás (a kezdeti hónapok fogyása után újabban hízok, ami most meg nem is baj, mert nem keveset fogytam, de azért...), és egyébént is hihetetlenül tetszik a játék. Teniszezni ugyan soha nem teniszeztem, de pingpongozni mindig is imádtam, és a falak igen izgalmas dimenziót adnak ennek a játéknak. Szóval alig várom, hogy ismét szabad legyen a pálya (a hétvégén nemzetközi kupát rendeznek a Trinityn, úgyhogy most nem fogunk tudni játszani), és gyakorolhassam a fonákütéseket.

Végszónak – vagy inkább végszó helyett – egy videó a csapatról. A címe: Trinity Squash – A Dynasty in Motion. Elhangzik benne a klasszikus csapatsport-hasonlat („olyanok vagyunk, mint egy nagy család”), és én életemben először ezt nem érzem cikinek. Mert tényleg olyanok, mint egy család. Egy család, amihez egy kicsit, árva gyerek, már én is tartozom.

Trinity Squash – A Dynasty in Motion

Ui: Végül sikerült készítenem néhány tűrhető fotót a meccsekről, bár a képek minőségével még nem vagyok elégedett. De a legjobb nem ez volt az egészben – hanem az, hogy amikor megjelentem a court-on, a játékosok mosolyogva, integetve köszöntek. A nevemen szólítottak. Néha már-már elfelejtem, hogy tulajdonképpen nevem is van.

Voodoo Queen

"Voodoo queens were accused of abducting and sacrificing children."
(Robert Tallant: Voodoo in New Orleans)

---

They think they frighten me
Those people must be crazy
They don't see their misfortune
Or else they must be drunk


I - the Voodoo Queen
With my lovely handkerchief
Am not afraid of tomcat shrieks
I drink serpent venom


I walk on pins, I walk on needles
I walk on gilded splinters
I want to see what they can do


They think they have pride
With their big malice
But when they see a coffin
They as frightened as prairie birds


I'm going to put gris-gris
All over their front steps
And make them shake
Until they stutter!


(Translation of Voodoo Queen song from Creole)

---

"This is some f*cking scary stuff, Kata! Don't show it to anyone else!" (Simba)

---

Hogy ez mi? Hát kérem ez a voodoo queen song, amit a Watkinsonban találtam, miközben a Trinity egy, a közelmúltban elhunyt professzorának (bizonyos Fred Pfeilnek) a kéziratait rendezgettem. Pfeil (pontosabban Fred, mert mindenki csak igy emlegeti, még egy közösségi épületet is Frednek neveznek a tiszteletére a campuson) Walt Whitman new orleansi kalandjairól készült darabot irni - ahhoz gyűjtött össze rengeteg, vuduval kapcsolatos újságcikket és tanulmányt. A jegyzetek között találtam ezt az érdekes kis darabot, ami rögtön felkeltette a figyelmemet - de nem csak, hogy felkeltette, hanem azon nyomban úgy is kezdett viselkedni, mint egy rossz Szandi-sláger (vagy történetesen bármilyen rossz sláger, amit az ember szivből rühell, de ha egyszer valahogy az eszébe jut, egész nap azt dúdolja). Aztán addig-addig rágtam magamban, amig lett belőle egy saját voodoo queen song, ami 3 műértő kritikusom - Csaba, Csenge és Simba - szerint annyira morbidra sikeredett, hogy tisztelt (reménybeli) olvasóimat meg is kimélem tőle. Az eredetit viszont szerettem volna megosztani. Hát ez.

Madarak jönnek...

Az ég valószinűtlenül szürke a long walk fölött, és a jégdarával együtt a varjak is megérkeztek. Legalább ötvenen vannak, és háborodottan kárognak egész nap. Én ezt jelnek vettem. Jelnek, hogy végre összekapjam magam, és prábáljak megint viszonylagos rendszerességgel irni a blogomra.

Sok mindenről kellene irni, de egyelőre csak cimszavakban: lesz szó fűzőről, Ionescuról, Brookynról, bostoni mutáns pulykákról; arról, hogy kulturálisan determinált-e, hogy valakinek az arcába mondjuk: hejj, de ronda vagy. Továbbá ki fog derülni az is, miért csókolják meg az indiaiak a földre hullott németjegyzetet, illetve, hogy mi kapcsolja össze Ralph Nadert, az FBI-t és a mogyoróvajas-szőlődzsemes szendvicset. Ezek lesznek. Meg talán más is. (Oktatás meg politika például egészen biztosan.) Az érdeklődőknek: köszönöm az érdeklődést, köszönöm, jól vagyok. És nagyon jól esik az érdeklődésetek.

Jelentkezem. Hamarosan.

Oktatás / Politika

Kedves (reménybeli) olvasóim,

A mai napon a New York Times lehozott egy meglehetősen érdekes cikket a már általam is többször emlegetett No Child Left Behind Act-ról, illetve annak következményeiről. Ezzel egyidőben a Népszabadság Online is közölt egy cikket az amerikai felsőoktatás sajátosságairól. (Ezúttal is köszönöm Csabának, hogy felhivta rá a figyelmemet!) Ez a különös egybeesés arra késztetett, hogy készitsek egy kis linkgyűjteményt az eddig innen-onnan összeszedegetett, általam érdekesnek tartott oktatáspolitikai cikkek legjavából. Készitettem egy magyar és egy angol blokkot is, ezek a blog jobb oldalán, a 'Trinitys blogok 2007/2008' fejléc alatt találhatók.

Jó olvasgatást!

Kata

80s Forever

Képeim a Csenge által az örökkévalóság számára prózában megörökitett 80s Partyról megtekinthetők itt.

XoXo,

S. Fox ;)

Mindenki a cutie-kat akarja

Coming very soon...

New York, New York

Coming soon...

Touchdown!

Destiny

Tegnap személyesen találkoztam a végzetemmel.

Ismét elnézést kérek mindenkitől, de valamiért nem tudok ellenállni a szar szóvicceknek. Valójában a mentee-mmel találkoztam, vagyis azzal a kislánnyal, akit a Trinity College által szervezett, Rising Stars nevű mentorprogram keretén belül hetente kétszer másfél órában korrepetálni fogok.

Nem mintha szüksége lenne rá. Destine (mert igy irja a nevét, jóllehet ugyanúgy ejti, mint a 'végzet' jelentésű destiny-t) ugyanis nem csak egy kifejezetten okos, de nagyon szorgalmas 10 éves kislány. Úgy tűnik, csak azért jelentkezett a mentorprogramba, mert a szülei - akikkel tegnap szintén találkoztam - fontosnak tartják, hogy a lányuk minél több extracurricular, azaz iskolai foglalkozáson kivüli programban részt vegyen. Megható volt, ahogy érdeklődtek a programról, és elmondták, mit várnak tőle, meg hogy mennyire örülnek, hogy az iskola ilyen lehetőséget is biztosit a gyerekeknek.

A szóban forgó intézmény egyébként a Hartford Magnet Middle School, egy úgynevezett 'mágnes-iskola'. A magnet school-ok célja az, hogy minél sikeresebben megvalósitsák az integrált oktatást (jelen esetben, hogy fekete, latino és fehér gyerekek együtt tanuljanak), ráadásul úgy, hogy a diákjaik a nagy integrálódás közben kiemelkedő tanulmányi eredményt érjenek el. Az iskola a Trinity campusszal szemben, az ún. Learning Corridor-on található. A Learning Corridor egy non-profit szervezet, amit a Trinity College és néhány másik hartfordi intézmény közösen működtet. A Corridor területén összesen 4, 'alternativ' oktatási módszereket kináló iskola található (többek között egy Montessori-iskola is). És hogy miért is mágnes-iskola a mágnes-iskola? Azért, mert a magas szinvonalú oktatással akarják az iskolába vonzani a tehetős fehér családokat, akik máskülönben nem a mérhetetlenül szegény Hartfordban, hanem annak valamelyik gazdag kertvárosában járatnák iskolába a gyerekeiket.

A Hartford Magnet Middle School (HMMS) 7 éve működik. Azóta az intézmény vezetői minden forrást (pénzt, energiát) arra forditottak, hogy a gazdag családok számára minél vonzóbb imidzset alakitsanak ki az iskolának. Az látszik, hogy pénzben nincsen hiány: a padoktól kezdve a diákok szekrényein át a számitógépekig minden vadonatúj, még az iskola épülete is. De nem csak a csillivilli berendezéssel akarják magukhoz édesgetni a felsőbb osztályt, hanem más, fifikásabb módszerekkel is. Például nagyon szigorúan veszik a dress code-ot; a gyerekek csak bizonyos szinű és szabású ruhákat hordhatnak. Mindezt teszik azért, mert a felmérések azt mutatták, hogy a jómódú családok az iskolai egyenruháról a szinvonalas oktatásra asszociálnak.

Jól hangzik, nem? Jó is, de azért nem akarok hallgatni a bennem (és másokban) felmerülő kételyekről sem. Az első benyomásom a helyről az volt, hogy hideg és görcsös. Nyoma sem volt annak a felszabadult, gyerekcentrikus légkörnek, ami a lepukkant M D Foxban annyira megragadott. Amig a Foxban a falra kitett poszterek, képek, fogalmazások többé-kevésbé spontánnak tűnnek, addig a HMMS-ben minden egyes faliújságról messziről süt, hogy gondosan megtervezték minden egyes elemét, hogy minél vidámabbnak és természetesebbnek hasson. Hát, nem jött össze nekik... Az is visszatetszést keltő, hogy a folyosók nagy része még csak nem is a gyerekek alkotásaival van kidekorálva, hanem mindenféle pecsétes oklevelekkel arról, hogy hányféle oktatási programban vesz részt az iskola, vagy hogy hányféle szövetségi és állami kitüntetést kaptak az elmúlt években. Az iskola honlapjának főoldalán a linkek legalább egyötöde olyan oldalakra mutat, ahol azt lehet megtekinteni, a HMMS tanulói hogyan teljesitettek különféle felméréseken a többi hartfordi iskola tanulóihoz képest.

Személyes ellenérzéseim mellett azt is meg kell emlitenem, hogy oktatáspolitikai szinten is komoly támadások érik a magnet school-okat. Többek között azt szokták kifogásolni, hogy ezek az iskolák a szegregációnak kitett csoportok legtehetségesebb diákjait veszik csak fel, hogy ezzel biztositsák a kiemelkedő eredményeket - és ezzel még rosszabb helyzetbe hozzák a többi hátrányos helyzetű, szocioökonómiai státus vagy származás alapján diszkriminált gyereket. Vagyis nem igazi integráció folyik, hanem "lefölözés".

Nem könnyű azonban teljesen leirni ezt a megoldást, hiszen tagadhatatlan előnyei is vannak. Destine 10 éves, és olyan szövegeket olvas science órára, amiket Magyarországon még egy felső tagozatos diáknak sem biztos, hogy a kezébe mernének adni. Ma például az ökoszisztémákról kellett elolvasnia egy több oldalas cikket, hogy aztán az olvasottak alapján válaszoljon egy sor kérdésre. ('Mondj egy biotikus tényezőt a saját lakókörnyezetedből! Milyen szintekből áll egy ökoszisztéma?' Stb.) Ennek a lánynak nem okozott gondot a szövegértés - és véleményem szerint nem csak azért, mert 'okosnak született'. Láttam rajta, hogy miközben olvas, szisztematikusan keresi a kulcsszavakat, kulcsmondatokat a szövegben, és ha megtalálta őket, megáll egy kicsit, vagy akár alá is húzza őket. Ezek tipikusan olyan technikák, amiket az ember megtanul. Ami azt mutatja, hogy igenis lehet fejleszteni a gyerekek szövegértési készségeit.

Ami a mentorálást illeti, nem volt sok dolgom. Jobbára csak figyeltem, ahogy olvassa a leckét, és megválaszolja a kérdéseket. (Ja, ezen is dobtam egy hátast: Destine kerek, nyelvtanilag helyes mondatokban válaszolt minden egyes kérdésre. Itt is látszott, hogy tanult viselkedésről van szó: Ha egy kérdés úgy hangzott, hogy 'Mi határozza meg azt, hogy egy adott állat milyen ökoszisztémában él?', akkor, még mielőtt a vonatkozó bekezdést elolvasta volna, felirta a munkafüzetbe, hogy 'Azt, hogy egy adott állat milyen ökoszisztémában él, az határozza meg, hogy...') A matekban valamivel többet tudtam neki segiteni, mert egy dolgozatra készült, és megkért, hogy gyakoroljam vele az összetett számok primekre bontását, és hatványalakban való felirását. Ez úgy nézett ki, hogy én mondtam egy összetett számot, ő meg pillanatok alatt primekre bontotta, aztán felirta hatványalakban... Azt hiszem, az egész találkozó alatt azzal vivtam ki a leginkább az elismerését, amikor egy kanállal megpucoltam a narancsát, mert ő sehogy sem boldogult vele. :)

Alig várom a jövő hetet. Mentorprogram rlz!

SFA

... azaz Success For All. (Sikert mindenkinek - hú, de rettenetesen hangzik. Sajnálom, a forditóösztönöm ezúttal cserben hagyott...) Ez egy alapitvány neve. Célkitűzésük, hogy az oktatási intézményekbe ilyen-olyan hátránnyal érkező gyerekek is sikereket érhessenek el az iskolában. Elsősorban az alapvető készségek (irás-olvasás-szövegértés-számolás) elsajátitásában nyújtanak plusz segitséget a szociális- és nyelvi hátránnyal küzdő tanulóknak. Az iskola, ahol student assistant vagyok, részt vesz ebben a programban. Ez leginkább is onnan látszik, hogy minden ajtón nagy betűkkel virit az SFA felirat. És hogy mit is értünk siker alatt? Nos, a siker itt és most egyet jelent azzal, hogy a csemete jól szerepel az iskolai teszteken.

A teszteket egy 2002-ben törvényerőre emelkedett oktatáspolitikai program, az ún. No Child Left Behind Act irja elő. A forditással megint gondban vagyok - nem csak azért, mert műforditói vénám a jelek szerint kiapadóban van, hanem mert magam sem tudom eldönteni, melyik áthallás erősebb: az, hogy nem hagyunk magára egyetlen gyereket sem, vagy hogy egyetlen gyerek sem maradhat le? Az értelmezési nehézségek ráirányitják a figyelmet az intézkedés kétarcúságára. Merthogy a kimondott cél a gyerekek iskolai sikere és ezen keresztül társadalmi érvényesülése. A kimondatlan pedig nyelvi kolonizáció/uniformizáció; a társadalmi sikeresség előfeltétele a nyelvi-kulturális asszimiláció. Tévedés ne essék: nem gondolom, hogy a kimondatlan cél rossz cél lenne. Én már csak egy ilyen megveszekedett pragmatista vagyok (kivéve, amikor éppen magával ragad az idealizmus...) Szóval folytathatunk vitákat a multikulturális nevelésről, ha arra kerül a sor, de véleményem szerint nem a céllal van probléma. Hanem a módszerrel. A kivitelezéssel.

Képzeljük el, hogy 18 spanyol anyanyelvű, angolul inkább kevésbé, mint többé beszélő kisiskolás ül egy osztályteremben. Képzeljük el, hogy már egy hete tart a tébolyult, őszi meleg (vénasszonyok nyara, vagy, ahogy itt mondják, indián nyár). Délután 2 óra van, a gyerekek egy fél órás ebédszünetet leszámitva reggel 8 óta a padokban ülnek. Ekkor megjelenik egy tanár egy 4 oldalas matematika-teszttel. Szöveges feladatokat kell megoldaniuk fél óra alatt, segitség nélkül.

Kezdjük azzal, hogy a teszt természetesen nem volt bejelentve. Folytassuk azzal, hogy a gyerekek egy része jó eséllyel már a feladatok értelmezésénél elvérzik, hiszen még nem tud angolul olvasni. (7 évesekről beszélünk.) Azok a gyerekek pedig, akik elolvassák, és meg is értik a feladatot, nem azért nem fognak válaszolni a kérdésekre, mert nem tudják megoldani a matekfeladatokat, hanem mert nem tudják angolul megfogalmazni a válaszaikat. Az eredmény: szinte mindenki a lehető legrosszabb jegyet kapja, a tanár meg fejmosásra számithat, amiért nem elég hatékonyan tanit.

Tegnapi látogatásom alkalmával ezt a jelenséget magam is tapasztaltam. Nagyszemű babáimnak science órája volt, ami egyfajta integrált természettudomány-óra; földrajz, kémia, biológia, meg mi szem szájnak ingere, természetesen a hét évesek érdeklődéséhez és tanulási képességeihez igazitva. A téma: ásványok és kőzetek. A gyerkőcék párokban ülnek. Minden pár kap egy tálcát, rajta 5-6 féle kővel/kőzettel, mint például pirit, kalcit, gránit, mészkő. Először is azt kell közösen összegyűjteniük, mi az, amit már tudnak a kőzetekről. ("A földön vannak. Meg a földben is. Meg az óceánban is. És van, amelyik csillog. Meg olyan is van, amelyik nagyon kemény.") Ezután olyan kérdéseket kell feltenniük a témával kapcsolatban, amire szeretnének választ kapni. ("Miből lesznek a kövek? Miért olyan sokfélék? Miért más és más az alakjuk, a tapintásuk, a szinük?")

Miután a már ismert tényeket és a kérdéseket mindenki leirta (pontosabban a tábláról bemásolta) a munkafüzetébe, kapnak egy-egy nagyitót, és azzal nézegethetik a köveket. Ezt mindenki nagyon élvezi, még Angel is, az osztály fekete báránya, a két, ún. special ed. - azaz "különleges oktatási módszereket" igénylő - fiú egyike. Ezúttal például nem dobál senkit a radirjával, és a kukát sem próbálja meg a fejére húzni, inkább széles vigyorral szemlél egy kisebb méretű sivatagi rózsát. A nagyitózás után mindenkinek ki kell választania azt a három ásványt vagy kőzetet, ami a legjobban tetszett neki, és mindent le kell irnia, ami csak az eszébe jut róluk. Nekem egy idő után feltűnik, hogy a Yanise névre hallgató kislány némán ül az asztalánál, és egyetlen betűt sem irt még a táblázatába. Ezt azért furcsállom, mert Yanise az egyik legokosabb gyereknek tűnt az osztályban: az előző két héten a matekórákon szinte ő volt az egyetlen, akinek nem okozott gondot a fejben számolás, és egyéb, absztrakt műveletek elvégzése. Odamegyek, hogy kideritsem, mi a gond.

Kata: - Nem tetszenek a kőzetek?
Yanise: - De, nagyon!
Kata: - Mi az, ami tetszik bennük?
Yanise (a piritre mutatva): - Ebben az, hogy olyan szépen csillog. Ebben meg (egy kalcitkristályt mutat) az, hogy olyan sima. Ez meg (gránit) sokkal nehezebb, mint a másik kettő.
Kata: - Épp most soroltál fel három fontos dolgot a kövekről: csillogók, simák, nehezek. Miért nem irod be ezeket a táblázatba?
Yanise: - Nem tudom, hogy kell őket irni angolul.
Kata: - Ha betűzöm, leirod?
Yanise (boldog mosollyal): - Persze! (gyöngybetűkkel irja: shiny, smooth, heavy)

Adott tehát egy gyerek, aki a korának megfelelő matekfeladatokkal kiválóan elboldogul; érti és beszéli az angolt, amit csak néhány éve tanul. Mégis kudarcra van itélve, mert a tesztlapokra nem fogja leirni a megoldást - mégpedig azért nem, mert nem tudja, hogyan kell irni egy olyan szót, amit beszédben kiválóan használ.

Nem nehéz belátni, hogy ez a tesztrendszer mindent csinál, csak éppen nem arra motiválja a gyerekeket, hogy megtanuljanak angolul. Nekem is baromi gyorsan tele lenne a hócipőm azzal, ha minden szellemi erőfeszitésemet semmibe vennék (5-ös skálán 0-ra vagy 1-re értékelnék) pusztán azért, mert 7 éves koromban még nem tudok ugyanolyan hatékonysággal kommunikálni egy idegen nyelven, mint az anyanyelvemen. Azt a következtetést vonnám le, hogy az angol nyelv tulajdonképpen nem más, mint egy igen kifinomult kinzóeszköz, amit kizárólag azért találtak ki, hogy a segitségével engem lassúnak, butának, másodosztályú állampolgárnak bélyegezhessenek kicsi koromtól kezdve. Ezek után miért is kellene akarnom megtanulni angolul - ad absurdum, miért kellene szeretnem ezt a nyelvet?

Hú, megint átmentem Tolsztojba, úgyhogy rövidre fogom a befejezést. Még egyszer ismétlem: nem a céllal - t.i. hogy minden, nem angol anyanyelvű amerikai állampolgár legkésőbb a középiskola megkezdéséig tanuljon meg hatékonyan angolul kommunikálni, szóban és irásban egyaránt - van gondom. Hiszek benne, hogy a társadalmi érvényesülés kulcsa a nem angol anyanyelvűek számára az angol nyelv elsajátitása. (Hogy ez az anyanyelv feladásával jár-e vagy sem, abba most ne menjünk bele.) De abban is biztos vagyok, hogy a jelenlegi rendszer nemhogy elősegitené, de egyszerűen ellehetetleniti az eredményes nyelvtanulást - az angol nyelv nem kihivás, ne adj isten élmény a gyerek számára, hanem állandó frusztráció forrása.

Most akkor háborgok kicsit, meg arra gondolok, vajon mi lesz ezekkel a babákkal 5-10 év múlva. Aztán arra jutok, már megint, még mindig, hogy Bordieu-nél jobban nem fogalmazta meg senki, mire is való az intézményes oktatás. Társadalmi mobilitás, mi? Maj'perszehogymégmitnem. A fennálló társadalmi struktúrák konzerválása, az. Na, ezen kéne túltennem magam valahogy. Valahogy kivülről, az elméleten kivülről meghackelni a rendszert, hogy ne ez legyen mindig a konklúzió. Csak hogyan? Hogyan?

(Utóirat: Kezdek megijedni magamtól - szerintem gyakrabban irom le, hogy 'társadalmi struktúrák átörökitése', mint ahányszor napjában elmondom, hogy éhes vagyok... ;) Ahogy Karinthy irja: "Fogjanak meg! Fogjanak meg! - Megfogják.")

Vigyázz, támad!

Könnyed délelőtti bejegyzés, két vérmókus között

A legutóbbi néhány bejegyzésem elég komorra sikeredett, de azért megnyugtatok mindenkit, alapvetően jól érzem magam, és minden itt töltött percért hálás vagyok. Még a nyomasztó pillanatokért is - azokból is tanul valamit az ember.

Ma jó kedvem van. Megkaptam itteni első jegyemet. Analyzing Schools-órára kellett egy három oldalas elemzést irni; én az ún. hidden curriculum-ról irtam, és most jó kedvem van, mert A-t kaptam. Még lehet dolgozni az A+-on, de azért kezdésnek nem rossz ;)

De nem csak ezért van jókedvem. Hanem mert süt a nap, kék az ég, és mert Romulus, a mentorprogram koordinátora megkért, hogy minden alkalommal, ha beugrok az irodába, tanitsak neki egy magyar szót/kifejezést. (A korábbi Kellnereseknek hála már igy is egész sok szót tud, például a múltkori training után 'Jó estét!'-tel köszönt.) Nyitott is egy külön magyarfüzetet, és kérte, hogy legelőször az "I am hungry!"-t tanitsam meg neki, mert ezt naponta többször is el szokta mondani. Mikor jöttem kifelé az irodából, hallottam, hogy már el is kezdte gyakorolni: "Ehesz vágyok..." :)

Azt hiszem, naponta egy emberi megnyilvánulás elég a boldogsághoz. De a jókedvhez biztosan.

Itéletek No. 2.

No, nem halogatom tovább, jöjjenek azok a bizonyos itéletek.

Analyzing Schools-óra; a szakirodalomban az iskola szocializációs szerepéről olvastunk. Feladat: kis csoportokban (4-5 fő, az órán összesen 30-an vagyunk) rajzoljuk meg a Trinity social map-jét. Tehát egy olyan térképet, amin az egyetemi társadalmi hierarchián belül létező (ám az egyetemen kivüli társadalmi tagozódástól nyilvánvalóan nem független) csoportok tipikus elhelyezkedését, mozgási útvonalait jelöljük. Minthogy az én csoportomba 2 freshmen is kerül, és én is csak ismerkedem a hellyel, abban állapodunk meg, hogy nem a teljes campust, csak a központi menza social map-jét rajzoljuk meg. ('Enni mindenki jár'-alapon.)

Az egyik lány (aki már harmadéves, azaz junior, és első ránézésre egyértelmű, hogy preppy - bocs, egy szóval sem állitottam, hogy nekem nincsenek előitéleteim...) el is kezdi felvázolni az ebédlőt. Barátságosan magyarázza/rajzolja, hogy akkor itt ülnek a focisták, ott ülnek a baseball-játékosok, amott az Ivy-görlök, közöttük a lacrosse-osok. Aztán elhallgat. Hmmm. Az ebédlőt szimbolizáló téglalap jobb oldala, annak is különösképp a felső sarka teljesen üres.

Kata (érdeklődve): - És ott a jobb sarokban kik ülnek?
Lány (keresetlen egyszerűséggel): - Fogalmam sincs.
Kata (meglepetten): - Na jó, de úgy mégis?
Lány (tűnődve): - Nem is tudom... Talán a minority-k?
Kata (közömbösséget szinlelve): - És aki se nem sportoló, se nem greek, se nem minority, az hol ül?
Lány (megütődve): - Hát, gondolom ők is valahol ott... (ujjaival bizonytalanul köröz a terra incognita fölött)
Kata (nemes egyszerűséggel ;) ): - Akkor talán tegyünk oda egy kérdőjelet, nem?
Lány (kis gondolkodás után): - Jó, tegyünk.

És basszus, három éve jár oda!

Ugyanez az óra, kicsit más feladat. Most azt kell megbeszélnünk, hogy milyen szempontok szerint rendeződnek el a felsorolt a csoportok - ha ez a térképrajzolás alatt nem vált volna egyértelművé. Csoporttársaim máris sorolják: sportolók, greekek, minority-k, international-ek. Már belém bújt a kisördög, úgyhogy kérdezek:

Kata: - Ti hogy látjátok, mennyire érintkeznek egymással ezek a csoportok?
Ugyanaz a Lány: - A sportolók csoportjai szoktak beszélgetni egymással, meg a greekek is beszélnek a sportolókkal.
Kata: - És mi a helyzet a többiekkel? Van például olyan, hogy egy fekete srác odaül egy nem minority asztalhoz?
Lány: - Ha sportoló, akkor lehet. De ha csak szimpla fekete (just black), akkor nem.
Kata (barátságosan, de azért némileg provokativan): - Akkor irjuk azt a térképre, hogy "szimplán feketék"?
Lány (tágra nyilt szemekkel): - De hát ez rettenetesen hangzik!
Kata: - De hát te magad mondtad.
Lány: (gondolkodik) - Igaz. De ez akkor is szarul hangzik. Irjuk inkább azt, hogy "szimplán kisebbségiek".
Mindenki (including Kata): - Jó, irjuk.

A "szimpla fekete" akkor kezdett el megint motoszkálni a fejemben, amikor egyik este, hosszas beszélgetés és bulizás után a blogon már emlegetett S. azt kérdezte, hogy "téged nem is zavar , hogy olyannal lógsz együtt, akinek más szinű a bőre, mint neked?" Köpni-nyelni nem tudtam, és nem csak azért, amit kérdezett, hanem ahogyan kérdezte. Nem tudom egész pontosan leirni, milyen is volt, de a "fájdalmasan őszinte" egész közel van hozzá. (Már ha egy kérdésre lehet használni az "őszinte" szót. Azt hiszem, lehet.) Csak hogy teljesen tiszta legyen a kép: S. végzős, sportoló és R.A., az egyetemi hierarchiában csak akkor lehetne magasabban, ha valami mocskosgazdag WASP család szülötte lenne (lehetőleg a Mayflowerig visszamenő családfával, mint tudjuk).

Akkor most csendben tűnődjünk el ezen. Meg azon, hogy vajon mi a helyzet azokkal, akik se nem seniorok, se nem sportolók, se nem R.A.-k. Csak "szimplán feketék". Vagy sárgák. Vagy latinok. Vagy még az sem. Csak egész egyszerű mezei pockok, akiktől a balsors még a minority-ség skatulyázó, ugyanakkor identitásteremtő cimkéjét is megtagadta. Ők (én?) vajon hogyan érzik magukat (magamat?).

(A kérdésre egyébként kérdéssel válaszoltam. "Miért, téged zavar (t.i. hogy az én bőröm más szinű, mint a tiéd)?" "Nem." Ebben maradtunk.)

Mi iszonytatóbb a Halloween-nél?

A közösségi aktivitásnak csúfolt önimádat, az.

Előzmény: Az activities fair-en (amit Csenge leleményesen "van-mit-tenni-vásár"-nak forditott) több, közéleti tevékenységet folytató egyetemi csoportosuláshoz is feliratkoztam, többek között egy community service organization-profilú csoporthoz is. Gondoltam, itt az alkalom, hogy kipróbáljam, milyen is az, amikor a sok lelkes, embertársait segiteni akaró diák összefog, és mindenféle izgis programot szervez - Halloween-parti a campuson a hartfordi gyerekeknek, ételgyűjtés a rászorulóknak, és a többi, és a többi.

A gyűlés minden várakozásomat alulmúlja. A Halloween-parti szervezésének központi kérdése, hogy vajon az idei póló milyen szinű legyen - vajon krémszin alapon narancssárga, netán fehér alapon rózsaszin? A félreértések elkerülése végett: a pólót nem a gyerekek kapják majd, hanem a community service tagjai, akik önfeláldozó módon, szabad idejükben a sanyarú sorsú gyerekeknek akarnak egy kellemes estét szerezni. Vagy talán saját maguknak?! No és milyen programok legyenek? "Hát, ööö, izé... Arcfestés...?" Kezdek reménykedni, hátha mégis szó lesz valami értelmes dologról, de akkor megszólal a következő aktivista: "Szerintem a sorority-kban (ezek a greek fraternity-k női tagsággal rendelkező változatai, pl. Ivy) lehetne körömfestést szervezni a gyerkőcöknek...."

Most megyek, és közelharcba bonyolódom egy vérmókussal a main quad-on, frusztrációmat levezetendő.

Belem kifordul.

Say hello to...

...chongololo!

Ime a chongololo, Zimbabwe legtündéribb állata ;)



A képért és a történetekért (melyeket reményeim szerint hamarosan lejegyzek) köszönet Kimnek.

Kormányzói kitüntetés...

... a squashcsapatnak. Na, csak ennyire központi eleme a sport az amerikai egyetemi kultúrának.

Vargas

Tnx for checking out my blog! If you seriously want to translate it, try this software: webforditas.hu
See ya,

Kata

Itéletek

Igen, most érett meg bennem az elhatározás, hogy én is megirjam a Kellneres Trin-blogokban szinte már eposzi kelléknek számitó rasszizmus- és kirekesztés-bejegyzést. Csak annyi mindenről kellene irni, és annyit, de annyit kell még olvasnom a holnapi Public Policy órámra... Nos, talán majd holnap.

Képek, csak úgy

Kovács Tamarának, szeretettel. :)

Az idahói krumpli és más mesék

Ma volt a public speaking contest (szónokverseny) döntője. A tét nem kicsi: az első hely 1000 dolláros pénzjutalommal jár. Most is lenyűgöz, mennyire profin improvizálnak ezek a kölykök. Pontosabban az a lenyűgöző, hogy megtanulták, hogyan improvizáljanak. Kihúzzák a témát, 30 másodpercük van felkészülni, és két percig beszélhetnek. Két kérdéscsokor van, az egyikben komoly, a másikban vicces témákkal. Azok a verenyzők, akik első körben vicces témát választanak, másodszorra a komolyból kell húzzanak, és vice versa.

Kedvencem a teljesen elborult kinézetű csóka, aki az Egyesült Államok elnökének szerepében arról szónokol, hogy Idaho ki akar szakadni az államok kötelékéből, és ez nemzetközi krumpliválságot fog előidézni. (Olybá tűnik, ez egy itteni közhely: az idahóiak krumplizabálók). A válság megoldására egy olyan bomba kifejlesztését javasolja, ami csak a krumploid életformákat hagyja életben - az emberek mehetnek a vérbe, de kevéssé lenne gazdaságos, ha egész Idahót fel kéne szántani és a helyét sóval bevetni. Igy, leirva nem olyan vicces, de élőben, a mozdultakkal, arcjátékkal együtt frenetikus a hatás - sirva röhög az egész hallgatóság. Az a srác se semmi, aki a következő témát húzza: 'Tegyük fel, hogy épp most kaptad el a jetit. Mit teszel?' A gyerek hihetetlen magabiztossággal érvel. Ad unam minden nő szereti a cuki, szőrös állatokat, ad secundum a jeti szőrös, ergo használjuk a jetit csajozásra. És igy tovább, kb. egy órán át. Még Csenge is a pódiumon találja magát (ő a meglepetés-versenyző, akit véletlenszerűen választanak ki a nézők közül), és ahogy az egy jó storytellerhez illik, mond nekünk egy mesét.

A versenyt végül a jetis srác nyeri, de Ngoni is nagy sikert arat törzsi pajzsával és az afrikai diktatúrákról szóló rögtönzésével - ő kapja a második hellyel járó, 750 dolláros dijat. Public speaking contest rlz!

A villa, a kösöntyű és az Úr ereje, avagy: Are you kidding me?!

Nevekről lesz szó. De előtte egy rövid prelude.

Az úgy volt, hogy egy szép napon a németcsoportom 50%-a (Manek, Max meg én) a campus melletti, The Tap (A Csap) nevű szórakozóhelyen mulatott hajnalig. (Még Fraulein Gösser, a tanárnő is felbukkant, igaz, ő nem maradt sokáig.) A másnap reggeli németórán a fiúknak nem sikerült megjelenniük. Este, mikor tiszteletünket tettük a squashquadban, barátságosan meg is mondtam Maneknek, hogy teljesen rendben van a hajnalig bulizás mindaddig, amig reggel fel bir kelni, és részt vesz az órán. Azért nem akartam, hogy nagyon szarul érezze magát, úgyhogy elvittem neki az órai jegyzeteket, meg a leckét. Ekkor a következő, számomora teljesen váratlan dolog történet. Manek sikitva a nyakamba ugrott, hogy 'jeez, this is the sweetest thing that ever happened to me', és fél órán keresztül azt magyarázta a teljes squashcsapatnak, hogy én mekkora jó arc vagyok.

A sztori kulcsa egyébként az, hogy - eddigi tapasztalataim szerint - itt nem divik az együtt tanulás, meg egymás (tanulásban való) segitése. Olyannyira nem, hogy hallottam olyan óráról, ahol plágiumnak (!) számit az, ha elkéred valakitől az órai jegyzeteit. (A plágiumvád pedig, ha bizonyitást nyer, a Trinityről való eltávolitással jár - legalább is elméletben.)

Nos, mikor az intimitásnak erre a fokára eljutottunk, Manek - aki, talán már emlitettem, indiai - hálából megosztotta velem azt az érdekes információt, miszerint a nevem hindiül villát jelent. Ez engem teljesen felvillanyozott (bocs, nem birtam kihagyni...), úgyhogy gyors felmérést végeztem. Az eredmény: Manek /hindi/: 'valamilyen ékszer, kösöntyű'. Simbarashe /shona/: 'az Úr ereje'. Most már csak azt sajnálom, hogy a magyar etimológusok még mindig nem tudják, a Katalin 'tisztát' vagy 'koronát' jelent-e. Nekem az utóbbi jobban tetszik...

Még egy szórakoztató adalék a név-témához. Pár napja Gyulával, Danival és Tobyval elmentünk a Walmartba vásárolni. Visszafelé taxizni akartunk. Toby hivta a taxitársaságot, szépen bemutatkozott ('Hello, this is Tobias Gummersbach...'), és már épp mondta volna, hogy hova kérjük a kocsit, amikor a diszpécsercsaj ráhorkant, hogy 'mondja még egyszer, mi a neve?'. Toby udvariasan elismételte, hogy a neve Gummersbach. Diszpécser: 'Are you kidding me?!' ('Most szórakozik velem?'), és lendületből lecsapta a telefont. Öt percig csak kamilláztunk, hogy most akkor wadafak van. Ekkor Gyulának mentőötlete támadt: elkérte Toby telefonját, és legjobb rágógumis akcentusát elővéve, John Wilkinson névre rendelt taxit. Ami 3 perc múlva gond nélkül megérkezett...

Arcanum fraternitate

Áldozatos antropológiai terepmunkát végeztem tegnap este, melynek eredményeképpen kideritettem, mit csinálnak a hipertitkos görögök hipertitkos szentélyeikben. Jelentem: isznak, mint a kefekötő. Ennyit arról, hogy a campuson nem lehet piához jutni...

Nagyszemű babák

Négy órám közül az egyik Analyzing Schools névre hallgat. Az iskola, mint intézmény társadalmi szerepével, hatásával foglalkozunk. Hetente kétszer 75 perc elmélet; ekkor a kötelező olvasmányok alapján izgalmasabbnál izgalmasabb vitákat folytatunk. (Erről hamarosan beszámolok itt.) Ezen felül hetente 3 órát kell eltölteni minden egyes, az órára beiratkozott diáknak egy közeli iskolában. Én ezért akartam bejutni erre az órára. Hogy részt vehessek az iskolalátogatásban - aki részt vett már ELTÉ-s tanárképzésben, az tudja, hogy egy félévben mennyi időt töltünk az ún. hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozó iskolákban, és érti, miért volt nekem olyan fontos ez az egész.

Végül, nem kis izgulás után (a várólista 4. helyéről jutottam be végül az órára) az M. D. Fox névre hallgató elementary schoolba kerültem. (Ez kábé, de csak kábé az általános iskola alsó tagozatának felel meg. Az amerikai közoktásnak, azt hiszem, előbb-utóbb szintén kénytelen leszek egy teljes bejegyzést szentelni, de előbb nekem is tisztába kell jönnöm a részletekkel.) Kéttannyelvű osztályhoz osztottak be. Ez ugye itt spanyolt jelent; konkrétan a Fox diákjainak 85%-a latin-amerikai származású, és a maradék 15%-nak is csak elenyészően kis százaléka nem minority családból érkezik.

Nem is tudom, hogy meséljem el - mindig nehezen irok azokról a dolgokról, amik mélyen érintenek. Talán kezdem azzal, hogy amikor beléptem a hatalmas, bár nem túl jó karban lévő épületbe, azonnal azt éreztem, hogy ha lenne gyerekem, azt szeretném, ha ilyen helyre járna. És nem is csak arról beszélek, hogy a falakat véges-végig tarka gyerekrajzok, poszterek, feliratok boritják. Inkább arról, hogyan éreztem magam, amikor egy csöpp, copfos kislány (nem lehetett több hat évesnél) sirásra görbülő szájjal odatipegett az igazgatóhoz (aki éppen minket, trinitys student assistant-eket üdvözölt szivélyesen), és azt birta neki mondani, hogy "igazgató bácsi, nem tudom kinyitni a szekrényemet, légy szives, segits". Igazgató bácsi megfogja a leányzó kezét, elkiséri a szekrényéhez, kinyitja, kiveszi a hátizsákját, a hátára segiti, majd megsimogatja a buksiját, és visszajön hozzánk. Kiscsaj vidáman balra el. Bevallom, cinizmusom ekkor még legyűrte feltoluló meghatottságomat, és paranoid módon arra gondoltam, hogy ezt tuti a mi kedvünkért rendezték meg. Egyébként nincs kizárva, hogy nem. De pár perccel később, amikor megláttam, hogy milyen intenzitással zajlik ebben az iskolában az élet, már az suhant át az agyamon, hogy dehogy van idejük ezeknek bármit is megrendezni. De, hangsúlyozom, csak átsuhant, mert addigra már engem is magával sodort a történések árja, és gondolkodni igazából nem volt időm.

Még az elején szeretném leszögezni, hogy nem valami kirakatiskolában voltunk, és szó sincs róla, hogy a meghatottságom annyira megfosztott volna józan itélőképességemtől (van nekem olyanom?), hogy mindent rózsaszinűnek láttam volna a szürke helyett. (Vagy mi is a kétségbeesés szine? Talán narancssárga?) Igen, láttam, hogy az épület nagyon öreg, és komoly felújitásra szorul. Nem, nem minden szembejövő tanár arcán derengett üdvözült mosoly, és egynek sem volt glória a feje felett. Sőt, egy-egy teremből kifejezetten ingerült tanári kiabálás hallatszott ki. És ennek ellenére, ezzel együtt az egész hely azt sugározta magából, hogy itt azért dolgoznak az emberek, mert szeretik a gyerekeket, és fontos nekik, hogy valamiféle pozitiv jövőképet állitsanak eléjük, még akkor is, ha ez a jövőkép fata morgana marad a legtöbbjük számára. (Hajj, erről is mennyit de mennyit lehetne irni, beszélni, gondolkodni...)

És az osztály. Tizenhét kisgyerek, hat-hét évesek, fiúk-lányok nagyjából fele-fele arányban. Körbeugrálnak, ölelgetnek, simogatnak, puszilgatnak. Próbálják megtanulni a nevemet, nyaggatnak, hogy "beszéljem a nyelvemet". (Az, hogy Magyarország, nyilvánvalóan semmit sem mond nekik, de hát kicsik még nagyon.) Versenyt tülekedenek egymással, hogy ki segitsen nekem kiosztani a munkafüzeteket. Végül, tizenöt perc csendes (oké, "csendes") szinezés után az osztályfőnök, Mrs. Matos kiáll a táblához, és elkezdjük gyakorolni a leggyakoribb angol szavak kiejtését és helyesirását. (Tanár elmondja a szót, mond vele egy mondatot, elmondja még egyszer, gyerekek utánamondják, gyerekek egy letörölhető műanyagtáblára leirják, műanyagtáblát tanárnak megmutatják, ha elrontották, javitják, végül betűzik, és jöhet az újabb szó.) Amikor az egyik kiskölök a he szót (angol himnemű E/3. névmás) ji-nek irja, már kezdem kapisgálni, mit is értett a tanár az alatt, hogy az osztály nagy része jelentős (angol) nyelvi hátránnyal küzd.

Ezután két csapatra oszlunk; azokkal, akik már tudnak olvasni, Mrs. Matos egy feleletválasztós tesztet old meg (egy szövegbe kell a kontextus alapján a megfelelő szót beirni). Nekem azt a feladatot adja, hogy azoknak, akik még nem tudnak olvasni (elméletileg már 3 éve járnak iskolába!), olvassam fel én a szöveget, hogy legalább hallják az angolt, és próbáljak meg velük beszélgetni róla. Heten vagyunk, és nem telik hét percbe sem, hogy rájöjjek, legalább négyen egy árva mukkot sem értenek abból, amit mondok nekik. Spanyolul kábé egy szót értek: hablas. Na ez az, amit én nem. No hablo Espanol. Akkor most mi legyen? Angel, a bandavezér azonnal magára vállalja, hogy tolmácsol nekem - a feladattal ugyan nem jutunk előrébb, de legalább beszélgetünk. Sajnos leginkább csak Angel meg én; az angolul nem tudók ezalatt elnézően mosolyognak, de eszük ágában sincs a történetről (valami város megalapitása) beszélgetni. Gyanitom, Angel is csak azért ennyire készséges, mert le akar venni a lábamról - és sikerül is neki. Még hét éves sincs, és már úgy udvarol, mint egy igazi latin macsó...

Lejár a feladatra szánt idő, jön a mateklecke. Ez itt, mint már Anita is megirta, az életre készit fel: különféle cimletű pénzeket kell összeadni. Itt jön a nagy pofáraesés - nagyon halvány fogalmaim vannak csak arról, mi a dime, mennyit ér egy nickel. (A quarter már megvan; egyrészt ez logikus, másrészt ez az egyetlen fémpénz, amivel rendszeres kapcsolatom van, mert ezzel működnek a kollégiumi mosodában a mosó- és száritógépek.) Az egyik kislány elhadarja, melyik hány centet ér, én meg próbálok úgy tenni, mintha megjegyeztem volna, és magamban szent fogadalmat teszek, hogy jövő hétre megtanulom az összeset. Két percenként sikongatnak, hogy 'Missy, missy, please come here! Missy, I need your help! Missy, please!' Igyekszem segiteni, amennyire csak tudok, de úgy érzem, száz helyen kellene lennem egyszerre, és mire az egyiknek félig elmagyaráztam, mi a tennivaló, már egy másik cibálja a pólómat, hogy neki is segitsek. Ekkor (hozzátenném, nem először) komoly kétségeim merülnek fel a differenciált oktatás megvalósithatóságával kapcsolatban. (Jusson eszünkbe: 2 tanár, 17 gyerek. És akkor mi is van az 1 tanár-30 gyerek osztályokkal?) De erről majd később, egy másik bejegyzésben, talán, egyszer.

Végső állomás a számitógépterem. Itt körülbelül egy órát töltünk el, és a gyerekek egy CoolMath nevű oldalon aranyos flash-játékokkal múlatják az időt. Mondanom sem kell, mindegyik játék kapcsolódik valamilyen módon a matekhoz - vagy egyszerűbb műveleteket kell végezni, vagy számsorokat memorizálni, stb. Szerintem én élvezem a legjobban az egészet (bakker, ha ilyen matekóráink lettek volna!), de ők is vidáman kacarásznak, ha sikerül egy-egy feladatot megoldaniuk. Aztán egyszer csak azon kapom magam, hogy délután három óra van, és három és fél óra úgy elhussant, hogy egyszer nem néztem az órámra, sőt, emlékeim szerint levegőt is alig vettem.

Az összes kislány puszival, öleléssel köszön el, és kérdezgetik, jövök-e holnap is. Lelombozom őket a válasszal - sajnos csak heti egy alkalommal lehetek itt. Nem baj, azért ők egy hét múlva is nagyon örülni fognak nekem. Egyikük az ajtóból visszafordulva kérdezi: 'Are you Puerto Rican?' Bámulok, mint boci: ezt igy hogy? Aztán arra gondolok, hogy valószinűleg csak annyi jött le nekik, hogy nekem sem az angol az anyanyelvem (ezt egyébként a bemutatkozáskor el is elmondtam), tehát nem vagyok rendes amerikai, akkor kizárásos alapon... Vagy? Elmagyarázom nekik, hogy az óceán túloldaláról, Európából jöttem - ezt, úgy tűnik, megértik. Megbeszéljük, hogy legközelebb beszélek még nekik a "nyelvemen", egy kissrác odasúgja, hogy ugye tudom, hogy Angel kinézett magának (micsoda meglepetés...), aztán libasorba állnak, és eltotyognak a kijárat felé.

Kiváncsi vagyok, meddig tart az újdonság varázsa, és hogy milyennek látnak majd akkor, ha ez elmúlik. Meg hogy én milyennek látom majd őket. Meg az egész helyzetet. Úgy érzem, sokat fogok még irni Hollie-ról, Melanie-ról, Mabielről és a többiekről. Nagyszemű babák.

Miss Hungary

Van az úgy, hogy az ember kicsinek, elveszettnek és magányosnak érzi magát. Na ilyenkor birja nagyon felvillanyozni, amikor valaki ráköszön az ebédlőben, hogy 'Hello, Miss Hungary.' Még akkor is, ha tudja, hogy az illető csak azért akar a kegyeibe férkőzni, hogy sört vetessen vele. Ennél is jobb az, amikor a tanár a 'Hello Professor' köszönésre a neveddel köszön vissza, pedig az órák csak egy hete kezdődtek el. Vagy amikor az oroszlán elbömböli magát a folyosón, hogy 'Hi Kata' - ami leginkább úgy hangzik, hogy 'Káátáá' :) Nem mennék itt fonológiai részletekbe (nem akarok szégyent hozni Huber tanár úrra azzal, hogy marhaságokat irok ;) ), de a lényeg az, hogy a mi a hangunk valahol félúton van két angol hang között. Az egyik leginkább a magyar o hangra hajaz, és irásban a legtöbbször o-betűvel jelölik, a másik hang inkább á-szerű, és általában a-betűvel jelölik. Már kezdem megszokni, hogy amikor mondom a nevem, nem értik, és ha próbálják utánam mondani, leginkább valami 'Koto'-féleség lesz belőle. Ilyenkor előkapom a diákigazolványomat, meglátják az a-betűket, és lelkesen üvöltik, hogy 'I see! Káátáá!'

A nagy találkozás

Ma is a Watkinsonban voltam. Most nem túl sokat dolgoztam, inkább csak ismerkedtem a könyvtárral, a raktárakkal, a katalogizálási rendszerrel. A főnököm az javasolta, hogy gyakorlásképpen keressek ki a katalógusból pár könyvet, amit érdekesnek találok, és próbáljam meg megtalálni őket a raktárban (ami az olvasótermek alatt található). Én lelkesen be is pötyögtem James nevét a keresőbe - aztán kishiján lefordultam a székről. A raktárban ugyanis nem mást találtam, mint Jamie boy összes műveinek első, eredeti kiadását, 1616-ból. Meg korabeli jegyzőkönyvet a puskapor-összeesküvés résztvevőinek tárgyalásáról. Mit mondhatnék? James, te drága, here I come!



(A kép innen származik.)

Do It Day

Ma volt a Do It Day, amikor sok-sok trinitys diák kimászik a városba, és különféle civil szervezeteknek segit be egy délután erejéig. Mivel hétvégenként úgyis dögunalom van a campuson, és bár lakályos a kollégiumi szobám, de igy is épp eleget ülök négy fal között, úgy döntöttem, én is feliratkozom. Egy hajléktalanszállóra mentem, egy tanár, a felesége, két gyermekük, és egy másik trinitys csaj társaságában. A raktárban kellett rendet rakni; ez a lehetőségekhez képest sikerült is. Örültek nekünk, megköszönték. Szép volt, jó volt. Tanulság nincs.

Partitájm

Nehéz dolog egy buliról mesélni; az ember legfeljebb annyit tud mondani, hogy itt és itt voltam, jó / rossz volt a zene, jól / rosszul éreztem magam. Ezért aztán nem is fogok a jövőben blogbejegyzéseket szentelni az efféle időtöltéseknek, a tegnap partiról azonban több okból is érdemesnek láttam megemlékezni. Naszóval.

Első bulink a Trinityn, Welcome Back-party egyetemi szervezésben a campus központi épülete (Mather Hall) előtt, a szabadban. Hivatalosan 9-re van meghirdetve a kezdés; annyira kezdők azért nem vagyunk Csengével, hogy azt higgyük, 9-kor bármi is történni fog. Fél 10 körül (ekkor még Gyulával együtt) azért kinézünk, hogy felmérjük a terepet. Állati jól bevilágitva az egész placc, profi dj-pult az erkélyen, kellemes-lötyögős zene. A szekusokat leszámitva sehol senki. Néhány szervező ezeket a szines, hajlithatós, sötétben világitós izéket osztogatja; tudjátok, azt a fajtát, amit nagy kötegben lehet csóválni, de szálanként nyakláncot, karkötőt is lehet csinálni belőle, és másnap reggelre mindig kialszik. Ezekből gyorsan magunkhoz veszünk párat; Csenge egy neonkéket pántként a hajába rak; ez az ő kék szemével és vörös hajával igen ütősen néz ki.

Aztán tiszteletünk tesszük a kajapultoknál, ahol nagy halmokban pucolt sárgarépa, karfiol, brokkoli (nem vicc!) van kipakolva. Innivalónak meg viz és limonádé. No comment. Persze azt eddig is tudtuk, hogy a campus területén tilos alkoholt árusitani / fogyasztani, és sejtettük, hogy nem éppen egy egyetemi szervezésű bulin fogják ezt a szabályt megszegni, de azért a sárgarépa, az egy kicsit sok volt. Lassan fél 11-re jár az idő, Gyula időközben lelépett (visszavitte a koliba a fényképezőgépemet, és elindult megkeresni Tobyt, a német gyereket, akitől a sörszállitmányt remélte). A táncparkett teljesen üres.

Ekkor összefutunk Juliával, a szlovák leányzóval, akit szintén erősen frusztrál már a punnyadás, és hármasban jól lefikázzuk a béna amcsikat, akik a szobájukban vedelnek ahelyett, hogy jönnének normális helyen, normális zenére partizni. A többi egyetemlakó ismerkedjen csak nyugodtan a célzóvizzel, mi viszont táncolni akarunk. Fél 11-kor a közép-európai különitmény a parkettre libben, és kezdetét veszi a mulatság. Nem egészen 10 perc múlva a tánctér megtelik, egyelőre csak szellősen, de azért egyértelműen megváltozik valami. Ezt a változást a dj is érzékeli, mert azonnal pörgősebb számokat kezd nyomatni.

Csengével eleinte a p.r.i.d.e.-osokkal táncikálunk, ám hamarosan megérkezik az international particsapat is, élén Simbával, kis leo domesticusunkkal (*). Őt, mint csibék a tyúkanyót (apót?) követik a freshmenek: Randy, a maláj gyerek, és a kolumbiai Andres. Na ők azok a gólyák, akik tényleg azt juttatják az ember eszébe, hogy te jó ég, ezeknek még a seggükön a tojáshéj. Nagyon édesek, nagyon lelkesek, de nagyon kis lököttek még. Csengével el is határozzuk, hogy fél szemünket rajtuk tartjuk; amikor Randy kicsit megszédül, két oldalról ugrunk mellé, nehogy elessen.

Az este hátralevő részében csatlakozik még hozzánk Robyn, aki szintén gólya, egyébként pedig zimbabwei, és a tenisz / squashcsapat (**) tagja; Ngoni, a malawi kántor fia (gólya), a vietnámi Cseng (gólya) és az indiai Manek (junior (***), és szintén a squashcsapat tagja). Fél 12 magasságában már ezerrel megy a tombolás. Iszonyat király zenék (legalább is az én kificamodott, seggrázóspartizenekedvelő izlésemnek - Sean Paul: Temperature, Daft Punk: Harder Better Faster Stronger, Aqua: Barbie Girl, Britney Spears: Toxic, Black Eyed Peas: Let’s Get It Started, Beyoncé: Naughty Girl, és még sorolhatnám reggelig), nagyon jó átkötések, és édes Istenem, végre egy buli, ahol nem játszanak Gypsy Kingst!

Amikor már nagyon nagy a tömeg, Csengével felmászunk a patiót övező párkányra, és ott rázzuk tovább. Egy perc se telik el, Simba is felugrik mellénk, és átmegy mc-be. Vicces, ahogy egyik pillanatról a másikra a parti középpontja leszünk (vagy legalább is mi úgy érezzük). Fél kettőig szanaszéjjel koptatom a cipőm sarkát, a térdem és a derekam teljesen kész, de fantasztikusan érzem magam. Sajnos ekkor a dj elbúcsúzik. Végszónak annyit, hogy amikor a long walk-on ballagunk vissza a koliba, Csenge (aki sok szempontból egy nagyon szolid és visszafogott lány) megesket, hogy ha legközelebb buli lesz, és vonakodna jönni, a hajánál fogva is rángássam el, mert ő ilyen jót még nem bulizott. Hát, én is csak régen. Wooo-hooo!

---

(*) Simba a mi kolifolyosónk kinevezett óvóbácsija – hivatalosan R.A., azaz residence assistant. Neki lehet siránkozni, ha bármi nem tetszik a szobádban, vagy ha nem tudsz aludni a hajnali háromkor sugárban hányó szomszédaidtól. Ezen túl még annyit kell róla tudni, hogy az egyetemi squashcsapat bajnoka, és tényleg úgy néz ki, mint egy oroszlán. Vicces, hogy még ő is fiatalabb nálam, igaz, csak 1 évvel. (Update: Nem fiatalabb. 24 éves.) Kicsit nehéz megszokni, hogy mi – és különösen Dani meg Gyula a maguk 24 és 28 évével – vagyunk a diákok között a legidősebbek.

(**) Trinty és a squash. Itt annyit kell megjegyezni, hogy a Trinity Bantams tavaly zsinórban 9. alkalommal nyerte meg az egyetemi squashbajnokságot. A sportolók egyetemi ösztöndijat kapnak a jó teljesitményért cserébe, ezért persze hajtják is magukat ezerrel. A squashcsapat tagjai egyébként az egész világról lettek összeverbuválva - a Trinity kiválogatta magának a legjobb játékosokat -, nem csoda, hogy ők a bajnokok. De. A slusszpoén. Az egyik orientáción egy már idézett tanár azt birta mondani, hogy: 'Hát igen, van egy győztes squashcsapatunk. De hát a kutyát se érdekli a squash. Hé, ember, mi amerikaiak vagyunk. Mi csak kosárlabdát, (amerikai) focit és baseballt nézünk.' Amikor meg poénnak szánva benyögtem, hogy 'Na és mi a helyzet Michael Phelps-szel?', bevágta a 'Who the fuck is Michael Phelps'-nézést. Azt hiszem, ez is no comment kategória. :)

(***) Nota bene: Az amerikai college-ek négy évesek, és minden évfolyamnak saját neve van: 1. évfolyam: freshmenek, 2. évfolyam: sophomore-ok, 3. évfolyam: juniorok, 4. évfolyam: seniorok.

---

Update: Csenge beszámolója a partiról itt és itt olvasható. Érdemes megnézni, mert állatira jól ir. Köszi, hogy felraktad a gyorstalpalót is, Csenge! K.

Gravediggin'

Ma kezdtem el dolgozni a Watkinson Libraryban. Ez egy könyvtár az egyetemi könyvtáron belül, egyfajta különleges gyűjtemény; könyvekkel, kéziratokkal, egyetemi archivumokkal. Hetente hat órát fogok itt tölteni. A mai feladatom az volt, hogy az élők sorából már eltávozott Trinity alumnusok (ex-diákok) aktáit rendszerezzem bizonyos szempontok szerint. Egyrészt nagyon élveztem a munkát (szeretek régi újságcikkeket, fényképeket, leveleket nézegetni), ugyanakkor kicsit kisérteties is volt a dolog. Mintha legalább is mások koporsójában turkáltam volna... Amikor az ember mások életét ilyen formában látja maga előtt, óhatatlanul eszébe jut egy s más. Például, hogy van valahol a világon egy fiók, ahol egy nett , gondosan felcimkézett kartonmappában gyűlik az élete. Lehet, hogy egyszer valaki majd belelapoz, de az is lehet, hogy a teljes mappa megsemmisül egy tűzvészben, vagy szétrágják az egerek (mókusok?), mielőtt valakinek eszébe jutna, hogy kézbe vegye. Kik, és vajon mit tesznek bele? Amikor egy-egy vastag, fényképekkel, levelekkel gazdagon megrakott mappa után egy-egy szinte üres példány került a kezembe, nehéz volt elhessegetni a gondolatot, hogy igen, ennyi az élet. Volt valaki, aki évtizedeken át élt, tanult, tette a dolgát, aztán meghalt, és maradt belőle egy igazolás, miszerint x összeget adományozott a Trinity alumnus-klubjának. Hja...

Flóra és fauna

Hogy mik vannak a Trinityn...






Update: Anyu utánajárt, és most már szinte biztos, hogy a madárka egy pusztai ölyv (buteo rufinus, angolul long-legged buzzard). További információk itt olvashatók róla. Köszönöm, anyu! :)

Harry Potter és a szent citromfacsaró

Történt, hogy elmentem a convocation ceremony-ra, ami kb. egyfajta ünnepélyes évnyitónak felel meg, ahol a freshmenek felvonulnak, a szülők meghatódva fotóznak, a katedrális mellett felvonják az amerikai zászlót és az új évfolyam zászlaját, az iskola vezetősége és az idősebb diákok pedig beszédeket mondanak. Nincs is ebben semmi szokatlan, a legtöbb magyar iskolában is találkozunk efféle ceremóniákkal, azt leszámitva talán, hogy ott nem durván jó gospelkórus szokta énekelni az iskolai indulót. Igazából már azon sem lepődöm meg, hogy az iskola főmágusa (nem 'igazgató' a titulusa, hanem 'elnök') egy Harry Potter-idézettel kezdi ünnepi beszédét. (A Bölcsek kövéből, amikor Harryék a házakba sorolást követően megindulnak McGalagony után a Griffendél-szállások felé, és riadtan tekingetnek egymásra, hogy akkor hova is csöppentek ők tulajdonképpen.) De az azért ad egy különös izt a dolognak, hogy a tantestület full Harry Potter-jelmezben vonul be (ami nyilván nem jelmez, hanem csak a tradicionális talár, de akkor is nagyon aranyosan néznek ki benne).




A java viszont csak most jön. A főmágusi (elnöki) köszöntő után az egyik felsőbb éves, szintén talárt viselő diák remegő hangon közli, hogy eljött a nagy pillanat, amikor ő, az xy osztály (*) képviselője használni fogja a szent citromfacsarót. A citromfacsaró évtizedek (-századok?) óta öröklődik a Trinity diákjai között; mindig az aktuális osztályok legjobbika tarthatja magánál egy évig. A srác - olyan hangon, ahogy csak Bill Pullman tud elnöki beszédet mondani a Függetlenség Napjában - arról szónokol, hogy tudja, eljön az a nap a gólyák számára is, amikor majd a kezükben tarthatják a citromfacsarót, és őket éri az a kiváltság, hogy elkészithessék az ünnepi limonádét. Ezek után a főmágussal együtt, hogy úgy mondjam, élő adásban, tényleg készitenek egy pohár limonádét, és ezzel isznak áldomást az egybegyűltek egészségére. Én meg csak ülök, és eszembe jut a klasszikus Monty Python-idézet ('Furcsa hely ez...'). Citromfacsaró az ereklye, csirke (na jó, igazából kakas) a kabalaállat. Ime a bantampipi:


És hogy egy pillanatra visszatérjek a Harry Potter-szálhoz, el kell mondanom, hogy felfedeztük a Mardekár-házat is. (Erről mindjárt bővebben is irok.) Csengével a héten több órát töltöttünk azzal, hogy a campuson séltáltunk, és mindent lefényképeztünk, ami a szemünk elé került. A közel három óra alatt a katedrálisig sikerült eljutnunk (ami a campusnak a mi kolink felől vett oldalának alig a harmadánál található). Azt hiszem, jobb, ha most átadom a szót a képeknek.






És végül, a Mardekár-ház:


Jó, jó, tudom, hogy az a könyvben egy dungeon, és kigyó van, nem koponya, de hangulatában ilyennek képzelem. A képen egyébként az egyik egyetemi társaság klubháza látható. Mondanám, hogy titkos társaság, de hát ezek a társaságok igazából nem titkosak, mert mindenki tudja, hogy léteznek, és azt is mindenki tudja, hogy mi a funkciójuk. Tudjátok, miről beszélek: ezek azok a bizonyos Greek Society-k (görög klubok), amiket azért hivnak igy, mert a görög ábécé betűivel nevezik el magukat, és amikbe egy átlag földi halandó nem kerülhet be. Körülbelül a Mayflowerig visszamenő pedigré és nagy rakat pénz a tagság előfeltétele. A tagok egy életen át tartják egymással a kapcsolatot, segitik egymást, gyakorlatilag egyfajta szabadkőművesség ez, beavatási ritussal, próbatételekkel, titoktartási esküvel. Vannak olyan társaságok (például a Phi Beta Kappa), melyek az egész USA-ban, minden egyetemen képviseltetik magukat, és vannak olyanok is, akik csak egy-egy államban vagy egy-egy egyetemen vannak jelen. (Utóbbiak jellemzően nem annyira elitisták, ezekbe - állitólag - viszonylag egyszerűen be lehet kerülni.) A Trinity campuson elég rossz a hirük; egyesek az állitják, hogy kokszbarlang az összes klubház. Persze lehet, hogy csak savanyú a szőlő... Az igazságot valószinűleg soha nem fogom megtudni. Mindenesetre ez a koponyás infantiliskedés szerintem magáért beszél.



---

(*) A college-eken a teljes, többszáz fős évfolyamot nevezik egy osztálynak, és a diplomázás évével hivatkoznak rájuk. Például a mostani gólyák a Class of '11.


Update: Csenge beszámolója a házról meg a Greekekről itt olvasható. K.

Az első napok...

...community building-gel, azaz csapatépitéssel telnek. Ekkor még csak mi, international student-ek vagyunk a campuson. A legtöbb international négy évre érkezett, ők itt fognak diplomázni. Cserediákok (egy évre) mi négyen vagyunk (Csenge, Dani, Gyula, én), és egy német srác Tübingenből. Szinte nincs olyan szeglete a világnak, ahonnan ne érkeztek volna diákok. Megpróbálom felsorolni: Banglades, Bosznia, Bulgária, Dél-Korea, Irország, Kina, Kolumbia, Malajzia, Mianmar, Malawi, Németország, Nepál, Peru, Szlovákia, Venezuela, Vietnám, Zimbabwe. Az első három napon az úgynevezett P.R.I.D.E. orientation zajlik (Promoting Respect for Inclusive Diversity in Education, kb. 'tiszteljük a sokféleséget az oktatásban is'); ennek megfelelően a programokon szinte csak mi, international-ek, illetve minority (kisebbségi helyzetben lévő, afro-amerikai, latin-amerikai és ázsiai származású amerikai) diákok veszünk részt.


Körülbelül 40-en vagyunk a P.R.I.D.E. által szervezett programokon; van vicces csapatépitőjáték, ahol 15 embernek egyszerre kell felállnia úgy egy kb. 40 cm x 40 cm-es 'pódiumra' (gyk. faládára) úgy, hogy az egyik lába mindenkinek a dobozon van, a másik lába meg nem érhet földet, ráadásul még énekelni is kell közben. (Ezen a feladaton a mi csaptunk, bevallom őszintén, félóra szenvedés után elvérzett. De legalább minden értelemben igazán közel kerültünk egymáshoz...).


Hallgatunk előadásokat, ahol hol többé, hol kevésbé érezzük kinosan magunkat. Kevésbé akkor érzem kinosan magam, amikor arról beszélnek, hogy mennyire komoly dolog is egyetemre járni, és mennyire kapjuk össze magunkat, ha nem akarunk kihullani. Ez végül is érthető: a csapat 90%-a freshmen-ekből (gólyákból) áll, néhányan még 18 évesek sincsenek, most vannak először távol a szülői háztól, tehát jogos, hogy kicsit atyáskodva-anyáskodva bánnak velük (velünk). Akkor viszont határozottan feszengek, amikor egy prof 'felkészités az egyetemi élet nehézségeire' cimszóval arról beszél - mondókáját látszólag a teljes hallgatóságnak cimezve - hogy hogyan is fogjuk érezni magukat, amikor az egyik oldalon mi állnuk, a másik oldalon meg a 'fehérek óceánja'. Életemben nem éreztem magam még ennyire diszkriminálva; nagyon pocsék volt. Utólag kiderült, nem csak én voltam igy ezzel - és nem is csak a többi fehér bőrű résztvevő... Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem kéne erről a problémáról beszélni (mint a korábbi diákok beszámolóiból kiderült, a Trinityn sajnos valóban gyakoriak a rasszista incidensek), de ez igy, ebben a formában szerintem épp olyan rasszista és kirekesztő, mint az az attitűd, amire az illető próbálta felkésziteni a fiatalokat.

Aztán városnézésre visznek minket; egy igen szűk területet, a belvárosban lévő Bushnell-parkot és környékét látogatjuk meg idegenvezető kiséretében. Megtudjuk, hogy Hartfordot a Bostonból felfelé vándorló puritán (de a bostoniaknál azért kissé liberálisabb), elsősorban holland telepesek alapitották, és sokáig a keleti part egyik legvirágzóbb városa volt. A Bushnell-parkot, ami egy nagy, szépen karban tartott közterület, a város korábbi nyomornegyede helyén alakitották ki (hogy még a térképről is eltöröljék azt, amire az alapitó atyák nem voltak olyan büszkék). Közvetlenül a park mellett áll a state capitol (kb. 'államháza'), egy meglehetősen impressziv, aranykupolás épület.


A park túloldalán A Wadsworth Athenaeum található, Amerika legrégibb közkönyvtára. Az athenaeum előtt áll Connecticut állam nemzeti hősének, Nathan Hale-nek a szobra. Hale elhiresült mondása (I only regret that I have but one life to lose for my country, kb. 'Csak azt sajnálom, hogy csupán egyetlen életem van, amit feláldozhatok a hazámért.') meglehetősen ironikus annak fényében, hogy a fickó egy kém volt a függetlenségi háborúban, de az angolok a bevetése második napján lefülelték, és különösebb teketória nélkül felakasztották. Nem egy James Bond... vagy csak én ittam (már megint) vitriolt tea helyett?


Ne feledkezzünk meg a helyi érzéstelenités feltalálójáról, Horace Wellsről sem, aki szintén Hartford szülötte volt, ám hiába a korszalkalkotó felfedezés, minden szakmai babért az asszisztense aratott le helyette. Wells bánatában elbujdosott, és öngyilkos lett. (Emlékét szintén egy szobor őrzi a parkban.) És még egy kis történelem: Connecticut állam neve 'Constitution State', azaz az 'Alkotmányozó Állam'. (Az államok neveit egyébként a járművek rendszámtábláin is feltűntetik, pl. New Jersey - Garden State, Illinois - Land of Lincoln, stb.). A sztori pedig az, hogy III. György angol király adott a connecticutiaknak egy chartát, amiben különféle jogokat biztositott nekik - ezek alkották volna a függetlenedni kivánó állam alkotmányának alapját. Azonban őfelsége meggondolta magát, és vissza akarta vonni a chartát. A szemfüles connecticutiaknak viszont eszük ágában sem volt lemondani frissen kivivott szabadságjogaikról, ezért elrejtették az oklevelet egy tölgyfa odvába. A tölgyfa Connecticutban igy az alkotmány szimbólumává vált, állitólag minden második általános iskolát 'Alkotmányozó Tölgy Általános Iskolának' hivnak, és minden, száz évesnél régebbi székről állitják, hogy az alkotmányozó tölgy fájából faragták (a derék fa ugyanis még a 19. század végén kidőlt, de szerencsére előtte nem mulasztott el hullatni néhány tölgymakkot, úgyhogy még most is van mit mutogatni az érdeklődőknek). Ellátogatunk az első telepesek temetőjébe is, ahol különös (vagy legalább is számomra szokatlan), angyalokkal meg koponyákkal diszitett sirkövekre bukkanunk.


A városnézés után egy cajun étterembe visznek minket, ahol kicsi aligátor (sajnos kitömve) pihen a sarokban, én pedig felfedezem magamnak a jam-gyökeret, ami valamilyen édesgyökér, és mind magában, mind köretnek igen kiváló.


Másnap hajókirándulásra megyünk a Connecticut folyón. (Itt jegyezném meg, hogy Mark Twain is jó ideig hartfordi lakos volt; igaz, Huck és Jim nem a Connecticut-on, hanem a Mississipin hajókáztak. Végül, de nem utolsósorban, Harriett Beecher-Stowe is itt irta a Tamás bátya kunyhóját.)


A folyó nagy, és meglepően tiszta, főleg ahhoz képest, hogy Hartford tulajdonképpen ipari város. Ráadásul a hajóról kitűnően látszanak azok a sokemeletes, üvegfalú irodaházak, amikbe teljesen szerelmes vagyok. Olyan gyönyörű tükörjátékokat produkálnak egymással és a felhőkkel, hogy legszivesebben egész nap őket fotóznám. Most is egy ilyen képpel búcsúzom.