Hartford egy napja

Először jártam úgy a belvárosban, hogy az utcák nem kongtak az ürességtől. Emberek, kiöltözve, több ezren, vidáman, ünnepelve. Napsütés, zászlólengetés, reggaeton. Puerto ricói parádé. Először éreztem azt, hogy nem egy kísértetvárosban élünk.

Hartford, Puerto Rico, Gasolina, perreo - és ami összeköti őket...

REGGAETON

Reggaeton (also known as Reguetón and Reggaetón in Spanish) is a form of urban music which became popular with Latin American youth during the early 1990s and spread over the course of 10 years to North American, European, Asian, and Australian audiences. Originating in Panama, Reggaeton blends Jamaican music influences of reggae and dancehall with those of Latin America, such as bomba, plena, salsa, merengue, latin pop and bachata as well as that of hip hop, R&B, and electronica. The music is also combined with rapping or singing in Spanish.

The influence of this genre has spread to the wider Latino communities in the United States, as well as the Latin American audience. While it takes influences from hip hop and Jamaican dancehall, it would be wrong to define reggaeton as the Hispanic or Latino version of either of these genres; Reggaeton has its own specific beat and rhythm. The specific rhythm that characterizes reggaeton is referred to as “Dem Bow.” It is an interplay of a steady kick drum and a syncopated snare. The kick drum emphasizes a 4/4 beat, while the snare comes on the "and" of the 2nd 16th note and right on the 4th 16th.

Reggaeton's origins represents a hybrid of many different musical genres and influences from various countries in the Caribbean, Latin America and the United States. The genre of reggaeton however is most closely associated with Puerto Rico, as this is where the musical style later popularized and became most famous, and where the vast majority of its current stars originate from. Reggaeton lyrics tend to be more derived from hip hop than dancehall. Like hip hop, reggaeton has caused some controversy, albeit less, due to alleged exploitation of women, and to a lesser extent, explicit and violent lyrics. Further controversy surrounds perreo, a dance with explicit sexual overtones which is sometimes, but not always, associated with reggaeton music.

---

Forrás - és további érdekes információk: http://en.wikipedia.org/wiki/Reggeaton

---

Belehallgatni meg itt lehet:


Daddy Yankee: Gasolina

Wisin y Yandel: Ahora es


---

Hogy ezt most miért kellett? A kulcsszavak: Hartford - Puerto Rico - urban music :)

A reggaeton egyike azoknak a dolgoknak, amivel itt, a Trinityn, pontosabban Hartfordban ismerkedtem meg. Mert itt az ember kilép az utcára, és már szól is a reggaeton. Ellenállhatatlan ez a sajátos ütem - lusta, kényelmes és vérforraló egyszerre. Az ellenállhatatlant egyébként szó szerint kell érteni - Csenge csak röhög rajtam, amikor együtt megyünk bankba vagy vásárolni, és eldöcög melletünk egy reggaeton-meghajtású autó, én meg önkéntelenül átváltok táncos-sétálós üzemmódba :)
Egy szó, mint száz, tetszik, nagyon - ami pedig tetszik az embernek, azt szeretné megmutatni másoknak is.

Simba!!!

Cikk a SquashTalk.com-on, itt.

Most akkor mi is van ezzel a New Jersey-dologgal?

Kata cigiszünetet tart a Vernon előtti padon, fülében zene, fején napszemüveg, arcán üdvözült mosoly. Arra járó bácsi odabiccent, s kedélyesen megkérdezi: Napozgatunk, napozgatunk? Kata igenlő választ ad. Mire a bácsi: Nem nagyon van részed ilyesmiben ott New Jerseyben, mi?

Hahahahahahaha.

(Aki nem értené a poént, annak emlékeztetőül: Kis színes – Jersey.)

Tavasz a Trinityn

Végre, végre, végre!

Énekelnek a madarak, nyílnak a virágok, közelednek az év végi vizsgák. (No jó, utóbbinak annyira azért nem örülök :) ). Ma délután Csengével bejártuk a campust, megörökítettem a tulipánfa liliomfa [Köszönöm a pontosítást, anyu! :)] ágán díszelgő Baba Marta-karkötőmet, aztán az összes virágzó növénykét lefotóztuk (meg persze magunkat is közben, éljen a nárcizmus.)

Tehát:

Nárcizmus
(A képekért a képre tessék kattintani.)

Vernon Vipers

Büszkén jelentem, megcsináltam életem első (és jó eséllyel utolsó...) hazafutását.
Simba szervezett a residentjeinek (azaz minden, a Vernon Place-ben lakó kölöknek) egy softballcsapatot; természetesen azonnal feliratkoztam. Három meccsen már túl vagyunk, 2 győzelem, egy vereség eddig a mérleg. És ma már el is találtam a labdát :D Ennek örömére megyek szakdolgozatot irni.

Cheers, és...

GO VERNON VIPERS!

Kirakó, kép nélkül

Végéhez közeledik tartózkodásom az Egyesült Államokban, s ismét erős késztetést érzek, hogy valahogyan megfogalmazzam (elsősorban saját magam számára), mi is ez a hely, miről is szólt ez a néhány hónap. Még pár hét, és az itt töltött idő a múltam része lesz. Csak tudnám, mit is készülök az emlékek polcára rakni, amikor felcímkézem képzeletbeli mappáimat: Trinity.

Mert annyi minden történt. Annyi helyen voltam, annyi mindent láttam, annyi mindenben részt vettem – és egy-egy érdekes élmény után mindig elhatároztam, hogy írni fogok róla a blogon – aztán persze legtöbbször nem lett belőle semmi; részben, mert lusta voltam, részben meg mert nem tudtam, hogy írásban, pár mondatban, a kontextus részletezése nélkül sikerül-e valami értelmes formába öntenem a tapasztalataimat. A kontextussal meg van az a kis bökkenő, hogy lehet dolgokról írni meg beszélni, de képtelenség (nekem legalább az) visszaadni azt a milliónyi, külön-külön triviális és megragadhatatlan apróságot, ami nap mint nap meghatározza azt, hogyan élek, érzek, gondolkodok itt a Trinityn. Ezért átmenetileg nem is fogok arra törekedni, hogy mindennek megpróbáljam pontosan feltárni a hátterét meg a jelentősségét – legyen elég annyi, hogy az elkövetkező napok posztjaiban olyan epizódokról fogok írni, amik így vagy úgy, de nagy hatást tettek rám – még ha magam sem tudom egész pontosan, miért és hogyan.

Kicsi történetek lesznek ezek, rosszul elmesélve – de egymás mellé akarom őket tenni végre, hátha egyszer, ha nem most, hát később, megértem és megérthetem, mi is ez a Trinity College néven emlegetett jelenség – Hátborzongató őrültekháza? Elvarázsolt kastély? Agymosás? Szemnyitogatás? Életem nagy kalandja? A személyiség teljes dezintegrációja? Útkeresés? Eltévelyedés? Pályára állás?

Ahogy birkózom a mindennapokkal, folytonosan újraértékelődnek bennem az itteni élmények lenyomatai. Hogy el fogok-e jutni valaha a végső definícióhoz: hölgyeim és uraim, EZ a Trinity College? Ugyan. A legtöbb, amit remélhetek, hogy azt meg tudom majd mondani: hölgyeim és uraim, NEKEM EZ a Trinity College. Ám ott még nem tartok. De ha már most kellene egy, egyetlen egy szót találnom, ami mindig, minden körülmények között igaz rá, akkor az EZ lenne.

Folyt. köv.

Hol lakik a múmia? - Két nap New Yorkban

Nos, a múmia ugyan nem New Yorkban lakik, viszont addig is, amig megirom ezt a bejegyzést, belinkelem a képeket. (Az alábbi képekre kattintva lehet megtekinteni őket.) Részletek még ma este! (Kalózbecsszó!)

1. galéria
Óriáshangyák és egyéb állatkák... valamint a Metropolitan Museum.


2. galéria
Szörnyecskék a Metben, komédiások az utcán, valamint Csenge és Kata a halhatatlanság poliészter barackfájának árnyékában (Szigorúan a teljesség igénye nélkül).



És íme a beígért bejegyzés:

---

New Yorkról írni legalább annyira reménytelen vállalkozás, mint Amerikáról általában. Mert minden közhely, amit mondani szoktak róla, igaz – és mindennek az ellenkezője is. (És ez is mekkora egy közhely már.) Úgyhogy jó szokásomhoz híven ezúttal sem próbálom megmondani a tutit, csak leírom, ami számomra a legemlékezetesebb volt abban a néhány napban, amit a tavaszi szünet alatt „a Faluban” töltöttem.

Kint tartózkodásom óta immáron harmadszor zarándokoltam el New Yorkba, ezáttal Csengével. Szállást az interneten foglaltunk – a New York City Hostel névre hallgató diákszálló downtownnak downtown volt (2 blokkra a Port Authority buszállomástól), s bár volt egy kedélyes ’lakótársat keresünk’-feelingje, alapvetően nem lehetett panaszunk rá. Egy gyors reggeli után lepakoltuk a hátizsákunkat, elmetróztunk a Central Parkig, aztán bevettük magunkat a Metropolitan Museum of Artba...

... és 7 óra múlva jöttünk ki. Lenyűgöző gyűjtemény, mind mennyiségre, mind minőségre – Egyiptom, görögök, Róma, Bizánc, középkor, Latin-Amerika, Afrika és Óceánia kincsei, amerikai történelem, európai festészet, Japán, Kína és Korea, szobrászat, rajz, fotó, divat, iparművészet – amit csak el lehet képzelni. Hányaveti bőkezűséggel kiszórt kincsek, időnként egymás hegyén-hátán, mintha csak azt akarnák sugallni: ebből nekünk annyi van, hogy már nem is tudjuk hova tenni. (’Még öt kiló szkarabeusz érkezett, uram.’ ’Atyaég, hova tegyük?’ ’Suvasszátok be valahová a negyvenhatodik szarkofág mögé, a sarokba.’) A legjobban talán az ragadott meg, mennyire káprázatosan szépek az enteriőrök – a japán vagy a görög termeket, és különösen a középkori kiállitásnak helyet adó belső tereket önmagukban is órákig lehetett volna nézegetni. Személyes kedvencek: az egyiptomi kiállítás úgy, ahogy van (Külön említést érdemel a dendruni szentély, amit ugyan meglehetősen barbár módon daraboltak föl, viszont nagyon jó érzékkel installáltak egy, az egyik oldalról üvegfallal, a másik oldalról fehér fallal, elölről pedig egy medencével keretezett helyiségben... és még tizenkilencedik századi graffittiket is lehetett találni a hieroglifák között!), a bizánci egyházművészetet bemutató termek (ereklyetartók, diptichonok és triptichonok minden mennyiségben), valamint egy, Photography on Photography – Reflections on the Medium since 1960 című időszaki kiállítás. (No ott lettem igazán ’camera-happy’, ahogy Kim mondaná...).

Másnap kimetróztunk Lower Manhattan-be, mi majd jól kihajózunk Liberty Island-re felkiáltással. Aztán megláttuk a kígyózó sort, és az életben maradást választottuk. Cseppet sem bántuk viszont, hogy lemaradtunk a hajókázásról, láttunk helyette ugyanis utcazenészet-komédiásokat, akik (saját definíció szerint) ’ugráltak, táncoltak és vetkőztek’. A produkció szövegelésből, mókázásból és szaltókból állt. Számomra a legérdekesebb a szövegelős rész volt: a száz százalékosan minority csapatok (a kétfős csapat két fekete srácból, a négyfős csapat egy ázsiai lányból, egy fekete srácból, egy puerto ricói srácból és egy harmadik - talán karibi - srácból állt) produkciója egyértelműen a faji – nemi – kulturális sztereotípiákra épült. Első blikkre úgy tűnt, mintha az lett volna a cél, hogy a sztereotípiák kimondásával kifigurázzák és ezzel ellehetetlenítsék a mögöttük meghúzódó előítéleteket. Nem tudtam azonban elhessegetni magamtól az érzést, hogy nem volt ez valódi szubverzió. Egyértelműen mainstream-orientáltak voltak a poénok, s mintha az egész produkció azt a célt szolgálta volna, hogy a mainstream közösség tagjai megveregethessék saját vállukat, mondván: lám, milyen liberálisok is vagyunk mi, lásd, milyen jókat kacagunk azon, hogy egy fekete gyerek tréfálkozik a fehér középosztály black male-fétisén és homofóbiáján.

Persze nehéz is úgy szubverzívnek lenni, ha a szerepek már le vannak osztva: a minority komédiázik, a white guy meg dobja a pénzt a kalapba. És pusztán azzal, hogy nézőként részt veszel a játékban, white guy leszel te is, mert ez a szerep van kiosztva nézőnek. Ha valóban volt szubverzív mozzanata a produkciónak, akkor talán éppen ez: hajlandó vagy-e te, a néző, elfogadni ezt a szerepet? Mert mi van, ha nem akarod veregetni a saját válladat? Mi van, ha nem akarod elfogadni a sztereotípiákkal való foglalkozásnak ezt az egyszerű, problémamentes forgatókönyvét? Mi van, ha azt gondolod, hogy – bármennyire szürreális is a gondolat – tényleg white guy vagy; mi van, ha nem hiszed azt, hogy jó fej vagy, mert nevetsz azon, ha ezt egy non-white guy az arcodba mondja? Akkor is nevetnél rajta, ha nem a komédiás-maszk mögül mondaná?

---

A múmia egyébként nem New Yorkban lakik. Legalább is nem a Metben, nem a denduri szentélyben. De ezt majd Csenge elmeséli.

Március anyó

Tegnap kaptam Tinától egy karkötőt. A piros-fehér fonalból csavart, féldrágakővel diszitett karkötőket martenitsas-nak hivják Bulgáriában, és március első napján ajándékozzák egymásnak az emberek. A tradició hivatalos források szerint kizárólag Bulgáriában létezik (bár Tina szerint Romániában is van hasonló népszokás, de „nincs értelme azt firtatni, ki lopott kitől”). A karkötőket Baba Marta, azaz Március anyó tiszteletére hordják. Nevezett öreganyó meglehetősen zsémbes, és egyik pillanatról a másikra változtatja a hangulatát – szeles és kiszámithatatlan tehát, akár a március. Ezen tulajdonságaival, meg mivel magam is e hónap szülötte lennék, Baba Marta be is lopta magát a szivembe azonnal... :)

A karkötőket a hagyomány szerint egyébként addig hordják, amig meg nem jelennek az első gólyák. (Itt megjegyezném, hogy egy fia gólyát nem láttam New Englandben, és Tina mondta, hogy négy év alatt még ő sem. Valaki, aki ért ehhez, megirhatná, él-e egyáltalán az észak-amerikai kontinensen gólya, vagy csak valami hasonló madár.) Gólya hiányában a karkötőket az első virágot bontó fa ágára szokás rákötni. Úgyhogy jelenleg arra várok, hogy a fák rügyezni meg bimbózni kezdjenek – jóllehet valami azt súgja, jó darabig nem kell még megválnom a kedves karkötőtől. (A campus még most is tiz centis - igaz, olvadófélben levő - hó alatt.) Éljen március!

Kis színes - Jersey

Jó rég nem irtam már megint, de olyan régen ám, hogy időközben még Dani is (újra) elkezdett blogolni. Úgy érzem, erre nekem is lépnem kell valamit. Magasröptű eszmefuttatásokra most nem futja, úgyhogy csak egy kis szines, trinitys hétköznapjaimból. Dramatizálva, mert most ahhoz van kedvem.

Helyszin:

Mather Hall (a.k.a. menza).

Szereplő:

Mogorva Kata. (Aki most éppen azért mogorva, mert a tavaszi félévben felvett educational studies órája fele olyan jó sincsen, mint az előző félévi – pedig a téma roppant érdekes lenne: a közoktatás kialakulása az Egyesült Államokban, egészen a No Child Left Behind Act-ig. Sajnos azonban a csoporttársai vagy tökéletesen agyhalottak, vagy csak tökéletesen lusták, és még arra sem veszik a fáradtságot, hogy a kötelező olvasmányokból kiollózott sablon-válaszaikat más szavakkal tálalják a profnak. Katának hiányoznak erősen az előző félévi brutális, nemre, bőrszinre, vallásra, anyagi helyzetre tekintettel nem levő, szivlapáttal-kézben-hadonászós-de-azért-a-másik-véleményét-is-meghallgatós órai beszélgetések. Sic transit...)

Első és egyetlen felvonás:

Mogorva Kata magához ragadja (minden)napi betevőjét (pizza, narancslé, vaniliafagyi), es mogorván leül a menza legelhagyatottabb végében lévő asztalhoz. Tolja az arcába a pizzát. Mogorván. Igenám, de csúcsidő van (a 11.15-kor kezdődő óráknak most lett vége), igy még a legelhagyatottabb sarok is kisvártatva benépesül. M. K. periferiális látásával érzékeli, hogy valaki leül vele szembe, ám minthogy már megszokta, hogy ismeretleneknek az ember nem köszön (illetve azok nem köszönnek neki), különösebb reakció nélkül folytatja a táplálkozást. Meglepetésére az illető (a periferiális látás alapján valami nagyobb darab fiúgyermek, talán egy focista?) ráköszön, a szokásos So how are you doing today?-jel, amiben azonban (még nagyobb meglepetés!) nem csak a puszta köszönőfrázis-jelleg érhető tetten, hanem némi valódi érdeklődés is. Kata azonban, mint már emlitettem, most éppen mogorva, a ...ba kivánja az amerikai PC-t meg nicety-t, úgyhogy...

M.K. (leplezetlen szarkazmussal a hangjában): – I’m having the time of my life, as you can see. [Kb. Ez életem legjobb napja, mint a mellékelt ábra mutatja.]

Az idegen (pár másodperces, némileg értetlen csönd után kedélyesen): - I take it you are from Jersey, then. Based on your accent, I mean. [Ezek szerint new jersey-i vagy. Mármint a kiejtésedből itélve.]

M.K.: (még mindig magasról tesz az American nicety-re, és egyébként sem birja visszatartani kirobbani készülő nevetését. Nem tartja vissza.) – You made my day, man.

Epilóg

A kedélyes idegenről később kiderül, hogy nem diák, hanem az Office of Campus Life egyik dolgozója, bizonyos TJ. TJ csöppet sem veszi zokon, hogy képen röhögik, s mikor kiderül, valójában hova valósi is M. K., csak annyival nyugtázza: - It was slightly off, then. [Ezek szerint kissé mellényúltam.] Mogorva Kata mintegy varázsütésre Túláradóan Jókedvű Katává változik, és a nap hátralevő részében azon vihorászik, hogy new jersey-inek hitték. Azóta meg azon töpreng, hogy ez vajon bók vagy sértés-e. (Bár a kontextusból itélve talán inkább utóbbi...) Mindenesetre valahányszor összefut TJ-vel, mindkettejüknek fülig szalad a szája.

A vég kezdete

Ez egy meglehetősen személyes bejegyezés lesz, olvasása csak erős idegzetűeknek (elsősorban pedig nőnemű olvasóimnak) ajánlott. (Vicc nélkül.)

Tegnap felfedeztem az első ősz hajszálamat. Először azzal hitegettem magamat, hogy csak a fürdőszoba fényei járatják a bolondját velem, de aztán nem birtam magammal és kikértem Dani szakvéleményét, aki megerősitette, hogy már pedig az egy ősz hajszál. Ekkor hisztériás rohamot kaptam. Két óra múlva mertem csak tükörbe nézni. Akkor már kettő volt. Duplázódnak! Ez már végképp sok(k) volt. A sztori tulajdonképpen csak ennyi.

Igenám...

...de csak egy hónap múlva leszek 23. És nem csak arról van szó, hogy hirtelen pofáncsapott a múlandóság érzése. Tudom ám, hogy az őszülés gének/mázli kérdése, és jóatyámból kiindulva, aki már negyven éves korára teljesen (belénk)őszült, tulajdonképpen számitottam rá, hogy nem lesz ez másként esetemben sem. Viszont az szerintem nem puszta véletlen, hogy épp most és épp itt jelentek meg az elmúlás első hirnökei. A félreértések elkerülése végett előre szólok, nem arról van szó, hogy a huzamos külföldi tartózkodás által kiváltott stresszt okolnám. (Bár nyilván ez is benne van a pakliban, de hát aki hajlamos rá, hogy stresszeljen, az stresszel mindenhol, nem kell ahhoz Amerikáig menni.) Hanem arról a pszichológiai hatásról, amit az itt (az Egyesült Államokban általában, a Trinityn pedig különösen) mindent átható fiatalságkultusz gyakorol rám.

Mit lehet arra mondani, amikor egy csoporttársam az életkorom felől érdeklődik, és a válasz hallatán elkerekedett szemekkel, két kis kezét összecsapva azt mondja: Oh, my God, but you look so young! (Az én forditásomban: Tényleg? Ahhoz képest jól tartod magad.) Ő ezt nyilván bóknak szánta. Mindenesetre én levontam a tanulságot, és már nem veszek új cipőt... Oké, oké, tudom, hogy egy hiú állat vagyok, és tudok ám nevetni az ilyeneken, sőt. De azt azért sosem gondoltam volna, hogy 22 évesen öregnek fogom érezni magam. Testben, lélekben. Sajnálom, nincs jó kedvem. Nem mondhatjátok, hogy nem szóltam előre.

Hillariousness

Ma testületileg (Csenge, Gyula, Dani, Herr Gummersbach meg én) megtekintettük Hillaryt. Majd irok is róla. De most inkább alszom. Holnapig izelitőnek a kedvenc képem. (Az egyszer biztos, hogy tudja, hogyan kell pózolni a médiának - jelen esetben nekem. Muhaha.)



UPDATE: A közakaratnak eleget téve úrrá lettem lustaságomon, és feltöltöttem még néhány (pontosabban jónéhány) képet az eseményről. A fenti képre kattintva lehet őket megtekinteni. Körömrágós-lélekzetelakadós izgalmakra ne számitsunk - csak Hillary, de ő minden mennyiségben. Tényleg annyira profi pozőr, hogy egyszerűen nem birtam róla levenni az optikai zoomomat.