Kedves (reménybeli) olvasóim,
A mai napon a New York Times lehozott egy meglehetősen érdekes cikket a már általam is többször emlegetett No Child Left Behind Act-ról, illetve annak következményeiről. Ezzel egyidőben a Népszabadság Online is közölt egy cikket az amerikai felsőoktatás sajátosságairól. (Ezúttal is köszönöm Csabának, hogy felhivta rá a figyelmemet!) Ez a különös egybeesés arra késztetett, hogy készitsek egy kis linkgyűjteményt az eddig innen-onnan összeszedegetett, általam érdekesnek tartott oktatáspolitikai cikkek legjavából. Készitettem egy magyar és egy angol blokkot is, ezek a blog jobb oldalán, a 'Trinitys blogok 2007/2008' fejléc alatt találhatók.
Jó olvasgatást!
Kata
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Oktatás / Politika. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Oktatás / Politika. Összes bejegyzés megjelenítése
2007. október 16., kedd
2007. október 15., hétfő
2007. október 3., szerda
Destiny
Tegnap személyesen találkoztam a végzetemmel.
Ismét elnézést kérek mindenkitől, de valamiért nem tudok ellenállni a szar szóvicceknek. Valójában a mentee-mmel találkoztam, vagyis azzal a kislánnyal, akit a Trinity College által szervezett, Rising Stars nevű mentorprogram keretén belül hetente kétszer másfél órában korrepetálni fogok.
Nem mintha szüksége lenne rá. Destine (mert igy irja a nevét, jóllehet ugyanúgy ejti, mint a 'végzet' jelentésű destiny-t) ugyanis nem csak egy kifejezetten okos, de nagyon szorgalmas 10 éves kislány. Úgy tűnik, csak azért jelentkezett a mentorprogramba, mert a szülei - akikkel tegnap szintén találkoztam - fontosnak tartják, hogy a lányuk minél több extracurricular, azaz iskolai foglalkozáson kivüli programban részt vegyen. Megható volt, ahogy érdeklődtek a programról, és elmondták, mit várnak tőle, meg hogy mennyire örülnek, hogy az iskola ilyen lehetőséget is biztosit a gyerekeknek.
A szóban forgó intézmény egyébként a Hartford Magnet Middle School, egy úgynevezett 'mágnes-iskola'. A magnet school-ok célja az, hogy minél sikeresebben megvalósitsák az integrált oktatást (jelen esetben, hogy fekete, latino és fehér gyerekek együtt tanuljanak), ráadásul úgy, hogy a diákjaik a nagy integrálódás közben kiemelkedő tanulmányi eredményt érjenek el. Az iskola a Trinity campusszal szemben, az ún. Learning Corridor-on található. A Learning Corridor egy non-profit szervezet, amit a Trinity College és néhány másik hartfordi intézmény közösen működtet. A Corridor területén összesen 4, 'alternativ' oktatási módszereket kináló iskola található (többek között egy Montessori-iskola is). És hogy miért is mágnes-iskola a mágnes-iskola? Azért, mert a magas szinvonalú oktatással akarják az iskolába vonzani a tehetős fehér családokat, akik máskülönben nem a mérhetetlenül szegény Hartfordban, hanem annak valamelyik gazdag kertvárosában járatnák iskolába a gyerekeiket.
A Hartford Magnet Middle School (HMMS) 7 éve működik. Azóta az intézmény vezetői minden forrást (pénzt, energiát) arra forditottak, hogy a gazdag családok számára minél vonzóbb imidzset alakitsanak ki az iskolának. Az látszik, hogy pénzben nincsen hiány: a padoktól kezdve a diákok szekrényein át a számitógépekig minden vadonatúj, még az iskola épülete is. De nem csak a csillivilli berendezéssel akarják magukhoz édesgetni a felsőbb osztályt, hanem más, fifikásabb módszerekkel is. Például nagyon szigorúan veszik a dress code-ot; a gyerekek csak bizonyos szinű és szabású ruhákat hordhatnak. Mindezt teszik azért, mert a felmérések azt mutatták, hogy a jómódú családok az iskolai egyenruháról a szinvonalas oktatásra asszociálnak.
Jól hangzik, nem? Jó is, de azért nem akarok hallgatni a bennem (és másokban) felmerülő kételyekről sem. Az első benyomásom a helyről az volt, hogy hideg és görcsös. Nyoma sem volt annak a felszabadult, gyerekcentrikus légkörnek, ami a lepukkant M D Foxban annyira megragadott. Amig a Foxban a falra kitett poszterek, képek, fogalmazások többé-kevésbé spontánnak tűnnek, addig a HMMS-ben minden egyes faliújságról messziről süt, hogy gondosan megtervezték minden egyes elemét, hogy minél vidámabbnak és természetesebbnek hasson. Hát, nem jött össze nekik... Az is visszatetszést keltő, hogy a folyosók nagy része még csak nem is a gyerekek alkotásaival van kidekorálva, hanem mindenféle pecsétes oklevelekkel arról, hogy hányféle oktatási programban vesz részt az iskola, vagy hogy hányféle szövetségi és állami kitüntetést kaptak az elmúlt években. Az iskola honlapjának főoldalán a linkek legalább egyötöde olyan oldalakra mutat, ahol azt lehet megtekinteni, a HMMS tanulói hogyan teljesitettek különféle felméréseken a többi hartfordi iskola tanulóihoz képest.
Személyes ellenérzéseim mellett azt is meg kell emlitenem, hogy oktatáspolitikai szinten is komoly támadások érik a magnet school-okat. Többek között azt szokták kifogásolni, hogy ezek az iskolák a szegregációnak kitett csoportok legtehetségesebb diákjait veszik csak fel, hogy ezzel biztositsák a kiemelkedő eredményeket - és ezzel még rosszabb helyzetbe hozzák a többi hátrányos helyzetű, szocioökonómiai státus vagy származás alapján diszkriminált gyereket. Vagyis nem igazi integráció folyik, hanem "lefölözés".
Nem könnyű azonban teljesen leirni ezt a megoldást, hiszen tagadhatatlan előnyei is vannak. Destine 10 éves, és olyan szövegeket olvas science órára, amiket Magyarországon még egy felső tagozatos diáknak sem biztos, hogy a kezébe mernének adni. Ma például az ökoszisztémákról kellett elolvasnia egy több oldalas cikket, hogy aztán az olvasottak alapján válaszoljon egy sor kérdésre. ('Mondj egy biotikus tényezőt a saját lakókörnyezetedből! Milyen szintekből áll egy ökoszisztéma?' Stb.) Ennek a lánynak nem okozott gondot a szövegértés - és véleményem szerint nem csak azért, mert 'okosnak született'. Láttam rajta, hogy miközben olvas, szisztematikusan keresi a kulcsszavakat, kulcsmondatokat a szövegben, és ha megtalálta őket, megáll egy kicsit, vagy akár alá is húzza őket. Ezek tipikusan olyan technikák, amiket az ember megtanul. Ami azt mutatja, hogy igenis lehet fejleszteni a gyerekek szövegértési készségeit.
Ami a mentorálást illeti, nem volt sok dolgom. Jobbára csak figyeltem, ahogy olvassa a leckét, és megválaszolja a kérdéseket. (Ja, ezen is dobtam egy hátast: Destine kerek, nyelvtanilag helyes mondatokban válaszolt minden egyes kérdésre. Itt is látszott, hogy tanult viselkedésről van szó: Ha egy kérdés úgy hangzott, hogy 'Mi határozza meg azt, hogy egy adott állat milyen ökoszisztémában él?', akkor, még mielőtt a vonatkozó bekezdést elolvasta volna, felirta a munkafüzetbe, hogy 'Azt, hogy egy adott állat milyen ökoszisztémában él, az határozza meg, hogy...') A matekban valamivel többet tudtam neki segiteni, mert egy dolgozatra készült, és megkért, hogy gyakoroljam vele az összetett számok primekre bontását, és hatványalakban való felirását. Ez úgy nézett ki, hogy én mondtam egy összetett számot, ő meg pillanatok alatt primekre bontotta, aztán felirta hatványalakban... Azt hiszem, az egész találkozó alatt azzal vivtam ki a leginkább az elismerését, amikor egy kanállal megpucoltam a narancsát, mert ő sehogy sem boldogult vele. :)
Alig várom a jövő hetet. Mentorprogram rlz!
Ismét elnézést kérek mindenkitől, de valamiért nem tudok ellenállni a szar szóvicceknek. Valójában a mentee-mmel találkoztam, vagyis azzal a kislánnyal, akit a Trinity College által szervezett, Rising Stars nevű mentorprogram keretén belül hetente kétszer másfél órában korrepetálni fogok.
Nem mintha szüksége lenne rá. Destine (mert igy irja a nevét, jóllehet ugyanúgy ejti, mint a 'végzet' jelentésű destiny-t) ugyanis nem csak egy kifejezetten okos, de nagyon szorgalmas 10 éves kislány. Úgy tűnik, csak azért jelentkezett a mentorprogramba, mert a szülei - akikkel tegnap szintén találkoztam - fontosnak tartják, hogy a lányuk minél több extracurricular, azaz iskolai foglalkozáson kivüli programban részt vegyen. Megható volt, ahogy érdeklődtek a programról, és elmondták, mit várnak tőle, meg hogy mennyire örülnek, hogy az iskola ilyen lehetőséget is biztosit a gyerekeknek.
A szóban forgó intézmény egyébként a Hartford Magnet Middle School, egy úgynevezett 'mágnes-iskola'. A magnet school-ok célja az, hogy minél sikeresebben megvalósitsák az integrált oktatást (jelen esetben, hogy fekete, latino és fehér gyerekek együtt tanuljanak), ráadásul úgy, hogy a diákjaik a nagy integrálódás közben kiemelkedő tanulmányi eredményt érjenek el. Az iskola a Trinity campusszal szemben, az ún. Learning Corridor-on található. A Learning Corridor egy non-profit szervezet, amit a Trinity College és néhány másik hartfordi intézmény közösen működtet. A Corridor területén összesen 4, 'alternativ' oktatási módszereket kináló iskola található (többek között egy Montessori-iskola is). És hogy miért is mágnes-iskola a mágnes-iskola? Azért, mert a magas szinvonalú oktatással akarják az iskolába vonzani a tehetős fehér családokat, akik máskülönben nem a mérhetetlenül szegény Hartfordban, hanem annak valamelyik gazdag kertvárosában járatnák iskolába a gyerekeiket.
A Hartford Magnet Middle School (HMMS) 7 éve működik. Azóta az intézmény vezetői minden forrást (pénzt, energiát) arra forditottak, hogy a gazdag családok számára minél vonzóbb imidzset alakitsanak ki az iskolának. Az látszik, hogy pénzben nincsen hiány: a padoktól kezdve a diákok szekrényein át a számitógépekig minden vadonatúj, még az iskola épülete is. De nem csak a csillivilli berendezéssel akarják magukhoz édesgetni a felsőbb osztályt, hanem más, fifikásabb módszerekkel is. Például nagyon szigorúan veszik a dress code-ot; a gyerekek csak bizonyos szinű és szabású ruhákat hordhatnak. Mindezt teszik azért, mert a felmérések azt mutatták, hogy a jómódú családok az iskolai egyenruháról a szinvonalas oktatásra asszociálnak.
Jól hangzik, nem? Jó is, de azért nem akarok hallgatni a bennem (és másokban) felmerülő kételyekről sem. Az első benyomásom a helyről az volt, hogy hideg és görcsös. Nyoma sem volt annak a felszabadult, gyerekcentrikus légkörnek, ami a lepukkant M D Foxban annyira megragadott. Amig a Foxban a falra kitett poszterek, képek, fogalmazások többé-kevésbé spontánnak tűnnek, addig a HMMS-ben minden egyes faliújságról messziről süt, hogy gondosan megtervezték minden egyes elemét, hogy minél vidámabbnak és természetesebbnek hasson. Hát, nem jött össze nekik... Az is visszatetszést keltő, hogy a folyosók nagy része még csak nem is a gyerekek alkotásaival van kidekorálva, hanem mindenféle pecsétes oklevelekkel arról, hogy hányféle oktatási programban vesz részt az iskola, vagy hogy hányféle szövetségi és állami kitüntetést kaptak az elmúlt években. Az iskola honlapjának főoldalán a linkek legalább egyötöde olyan oldalakra mutat, ahol azt lehet megtekinteni, a HMMS tanulói hogyan teljesitettek különféle felméréseken a többi hartfordi iskola tanulóihoz képest.
Személyes ellenérzéseim mellett azt is meg kell emlitenem, hogy oktatáspolitikai szinten is komoly támadások érik a magnet school-okat. Többek között azt szokták kifogásolni, hogy ezek az iskolák a szegregációnak kitett csoportok legtehetségesebb diákjait veszik csak fel, hogy ezzel biztositsák a kiemelkedő eredményeket - és ezzel még rosszabb helyzetbe hozzák a többi hátrányos helyzetű, szocioökonómiai státus vagy származás alapján diszkriminált gyereket. Vagyis nem igazi integráció folyik, hanem "lefölözés".
Nem könnyű azonban teljesen leirni ezt a megoldást, hiszen tagadhatatlan előnyei is vannak. Destine 10 éves, és olyan szövegeket olvas science órára, amiket Magyarországon még egy felső tagozatos diáknak sem biztos, hogy a kezébe mernének adni. Ma például az ökoszisztémákról kellett elolvasnia egy több oldalas cikket, hogy aztán az olvasottak alapján válaszoljon egy sor kérdésre. ('Mondj egy biotikus tényezőt a saját lakókörnyezetedből! Milyen szintekből áll egy ökoszisztéma?' Stb.) Ennek a lánynak nem okozott gondot a szövegértés - és véleményem szerint nem csak azért, mert 'okosnak született'. Láttam rajta, hogy miközben olvas, szisztematikusan keresi a kulcsszavakat, kulcsmondatokat a szövegben, és ha megtalálta őket, megáll egy kicsit, vagy akár alá is húzza őket. Ezek tipikusan olyan technikák, amiket az ember megtanul. Ami azt mutatja, hogy igenis lehet fejleszteni a gyerekek szövegértési készségeit.
Ami a mentorálást illeti, nem volt sok dolgom. Jobbára csak figyeltem, ahogy olvassa a leckét, és megválaszolja a kérdéseket. (Ja, ezen is dobtam egy hátast: Destine kerek, nyelvtanilag helyes mondatokban válaszolt minden egyes kérdésre. Itt is látszott, hogy tanult viselkedésről van szó: Ha egy kérdés úgy hangzott, hogy 'Mi határozza meg azt, hogy egy adott állat milyen ökoszisztémában él?', akkor, még mielőtt a vonatkozó bekezdést elolvasta volna, felirta a munkafüzetbe, hogy 'Azt, hogy egy adott állat milyen ökoszisztémában él, az határozza meg, hogy...') A matekban valamivel többet tudtam neki segiteni, mert egy dolgozatra készült, és megkért, hogy gyakoroljam vele az összetett számok primekre bontását, és hatványalakban való felirását. Ez úgy nézett ki, hogy én mondtam egy összetett számot, ő meg pillanatok alatt primekre bontotta, aztán felirta hatványalakban... Azt hiszem, az egész találkozó alatt azzal vivtam ki a leginkább az elismerését, amikor egy kanállal megpucoltam a narancsát, mert ő sehogy sem boldogult vele. :)
Alig várom a jövő hetet. Mentorprogram rlz!
2007. szeptember 28., péntek
SFA
... azaz Success For All. (Sikert mindenkinek - hú, de rettenetesen hangzik. Sajnálom, a forditóösztönöm ezúttal cserben hagyott...) Ez egy alapitvány neve. Célkitűzésük, hogy az oktatási intézményekbe ilyen-olyan hátránnyal érkező gyerekek is sikereket érhessenek el az iskolában. Elsősorban az alapvető készségek (irás-olvasás-szövegértés-számolás) elsajátitásában nyújtanak plusz segitséget a szociális- és nyelvi hátránnyal küzdő tanulóknak. Az iskola, ahol student assistant vagyok, részt vesz ebben a programban. Ez leginkább is onnan látszik, hogy minden ajtón nagy betűkkel virit az SFA felirat. És hogy mit is értünk siker alatt? Nos, a siker itt és most egyet jelent azzal, hogy a csemete jól szerepel az iskolai teszteken.
A teszteket egy 2002-ben törvényerőre emelkedett oktatáspolitikai program, az ún. No Child Left Behind Act irja elő. A forditással megint gondban vagyok - nem csak azért, mert műforditói vénám a jelek szerint kiapadóban van, hanem mert magam sem tudom eldönteni, melyik áthallás erősebb: az, hogy nem hagyunk magára egyetlen gyereket sem, vagy hogy egyetlen gyerek sem maradhat le? Az értelmezési nehézségek ráirányitják a figyelmet az intézkedés kétarcúságára. Merthogy a kimondott cél a gyerekek iskolai sikere és ezen keresztül társadalmi érvényesülése. A kimondatlan pedig nyelvi kolonizáció/uniformizáció; a társadalmi sikeresség előfeltétele a nyelvi-kulturális asszimiláció. Tévedés ne essék: nem gondolom, hogy a kimondatlan cél rossz cél lenne. Én már csak egy ilyen megveszekedett pragmatista vagyok (kivéve, amikor éppen magával ragad az idealizmus...) Szóval folytathatunk vitákat a multikulturális nevelésről, ha arra kerül a sor, de véleményem szerint nem a céllal van probléma. Hanem a módszerrel. A kivitelezéssel.
Képzeljük el, hogy 18 spanyol anyanyelvű, angolul inkább kevésbé, mint többé beszélő kisiskolás ül egy osztályteremben. Képzeljük el, hogy már egy hete tart a tébolyult, őszi meleg (vénasszonyok nyara, vagy, ahogy itt mondják, indián nyár). Délután 2 óra van, a gyerekek egy fél órás ebédszünetet leszámitva reggel 8 óta a padokban ülnek. Ekkor megjelenik egy tanár egy 4 oldalas matematika-teszttel. Szöveges feladatokat kell megoldaniuk fél óra alatt, segitség nélkül.
Kezdjük azzal, hogy a teszt természetesen nem volt bejelentve. Folytassuk azzal, hogy a gyerekek egy része jó eséllyel már a feladatok értelmezésénél elvérzik, hiszen még nem tud angolul olvasni. (7 évesekről beszélünk.) Azok a gyerekek pedig, akik elolvassák, és meg is értik a feladatot, nem azért nem fognak válaszolni a kérdésekre, mert nem tudják megoldani a matekfeladatokat, hanem mert nem tudják angolul megfogalmazni a válaszaikat. Az eredmény: szinte mindenki a lehető legrosszabb jegyet kapja, a tanár meg fejmosásra számithat, amiért nem elég hatékonyan tanit.
Tegnapi látogatásom alkalmával ezt a jelenséget magam is tapasztaltam. Nagyszemű babáimnak science órája volt, ami egyfajta integrált természettudomány-óra; földrajz, kémia, biológia, meg mi szem szájnak ingere, természetesen a hét évesek érdeklődéséhez és tanulási képességeihez igazitva. A téma: ásványok és kőzetek. A gyerkőcék párokban ülnek. Minden pár kap egy tálcát, rajta 5-6 féle kővel/kőzettel, mint például pirit, kalcit, gránit, mészkő. Először is azt kell közösen összegyűjteniük, mi az, amit már tudnak a kőzetekről. ("A földön vannak. Meg a földben is. Meg az óceánban is. És van, amelyik csillog. Meg olyan is van, amelyik nagyon kemény.") Ezután olyan kérdéseket kell feltenniük a témával kapcsolatban, amire szeretnének választ kapni. ("Miből lesznek a kövek? Miért olyan sokfélék? Miért más és más az alakjuk, a tapintásuk, a szinük?")
Miután a már ismert tényeket és a kérdéseket mindenki leirta (pontosabban a tábláról bemásolta) a munkafüzetébe, kapnak egy-egy nagyitót, és azzal nézegethetik a köveket. Ezt mindenki nagyon élvezi, még Angel is, az osztály fekete báránya, a két, ún. special ed. - azaz "különleges oktatási módszereket" igénylő - fiú egyike. Ezúttal például nem dobál senkit a radirjával, és a kukát sem próbálja meg a fejére húzni, inkább széles vigyorral szemlél egy kisebb méretű sivatagi rózsát. A nagyitózás után mindenkinek ki kell választania azt a három ásványt vagy kőzetet, ami a legjobban tetszett neki, és mindent le kell irnia, ami csak az eszébe jut róluk. Nekem egy idő után feltűnik, hogy a Yanise névre hallgató kislány némán ül az asztalánál, és egyetlen betűt sem irt még a táblázatába. Ezt azért furcsállom, mert Yanise az egyik legokosabb gyereknek tűnt az osztályban: az előző két héten a matekórákon szinte ő volt az egyetlen, akinek nem okozott gondot a fejben számolás, és egyéb, absztrakt műveletek elvégzése. Odamegyek, hogy kideritsem, mi a gond.
Kata: - Nem tetszenek a kőzetek?
Yanise: - De, nagyon!
Kata: - Mi az, ami tetszik bennük?
Yanise (a piritre mutatva): - Ebben az, hogy olyan szépen csillog. Ebben meg (egy kalcitkristályt mutat) az, hogy olyan sima. Ez meg (gránit) sokkal nehezebb, mint a másik kettő.
Kata: - Épp most soroltál fel három fontos dolgot a kövekről: csillogók, simák, nehezek. Miért nem irod be ezeket a táblázatba?
Yanise: - Nem tudom, hogy kell őket irni angolul.
Kata: - Ha betűzöm, leirod?
Yanise (boldog mosollyal): - Persze! (gyöngybetűkkel irja: shiny, smooth, heavy)
Adott tehát egy gyerek, aki a korának megfelelő matekfeladatokkal kiválóan elboldogul; érti és beszéli az angolt, amit csak néhány éve tanul. Mégis kudarcra van itélve, mert a tesztlapokra nem fogja leirni a megoldást - mégpedig azért nem, mert nem tudja, hogyan kell irni egy olyan szót, amit beszédben kiválóan használ.
Nem nehéz belátni, hogy ez a tesztrendszer mindent csinál, csak éppen nem arra motiválja a gyerekeket, hogy megtanuljanak angolul. Nekem is baromi gyorsan tele lenne a hócipőm azzal, ha minden szellemi erőfeszitésemet semmibe vennék (5-ös skálán 0-ra vagy 1-re értékelnék) pusztán azért, mert 7 éves koromban még nem tudok ugyanolyan hatékonysággal kommunikálni egy idegen nyelven, mint az anyanyelvemen. Azt a következtetést vonnám le, hogy az angol nyelv tulajdonképpen nem más, mint egy igen kifinomult kinzóeszköz, amit kizárólag azért találtak ki, hogy a segitségével engem lassúnak, butának, másodosztályú állampolgárnak bélyegezhessenek kicsi koromtól kezdve. Ezek után miért is kellene akarnom megtanulni angolul - ad absurdum, miért kellene szeretnem ezt a nyelvet?
Hú, megint átmentem Tolsztojba, úgyhogy rövidre fogom a befejezést. Még egyszer ismétlem: nem a céllal - t.i. hogy minden, nem angol anyanyelvű amerikai állampolgár legkésőbb a középiskola megkezdéséig tanuljon meg hatékonyan angolul kommunikálni, szóban és irásban egyaránt - van gondom. Hiszek benne, hogy a társadalmi érvényesülés kulcsa a nem angol anyanyelvűek számára az angol nyelv elsajátitása. (Hogy ez az anyanyelv feladásával jár-e vagy sem, abba most ne menjünk bele.) De abban is biztos vagyok, hogy a jelenlegi rendszer nemhogy elősegitené, de egyszerűen ellehetetleniti az eredményes nyelvtanulást - az angol nyelv nem kihivás, ne adj isten élmény a gyerek számára, hanem állandó frusztráció forrása.
Most akkor háborgok kicsit, meg arra gondolok, vajon mi lesz ezekkel a babákkal 5-10 év múlva. Aztán arra jutok, már megint, még mindig, hogy Bordieu-nél jobban nem fogalmazta meg senki, mire is való az intézményes oktatás. Társadalmi mobilitás, mi? Maj'perszehogymégmitnem. A fennálló társadalmi struktúrák konzerválása, az. Na, ezen kéne túltennem magam valahogy. Valahogy kivülről, az elméleten kivülről meghackelni a rendszert, hogy ne ez legyen mindig a konklúzió. Csak hogyan? Hogyan?
(Utóirat: Kezdek megijedni magamtól - szerintem gyakrabban irom le, hogy 'társadalmi struktúrák átörökitése', mint ahányszor napjában elmondom, hogy éhes vagyok... ;) Ahogy Karinthy irja: "Fogjanak meg! Fogjanak meg! - Megfogják.")
A teszteket egy 2002-ben törvényerőre emelkedett oktatáspolitikai program, az ún. No Child Left Behind Act irja elő. A forditással megint gondban vagyok - nem csak azért, mert műforditói vénám a jelek szerint kiapadóban van, hanem mert magam sem tudom eldönteni, melyik áthallás erősebb: az, hogy nem hagyunk magára egyetlen gyereket sem, vagy hogy egyetlen gyerek sem maradhat le? Az értelmezési nehézségek ráirányitják a figyelmet az intézkedés kétarcúságára. Merthogy a kimondott cél a gyerekek iskolai sikere és ezen keresztül társadalmi érvényesülése. A kimondatlan pedig nyelvi kolonizáció/uniformizáció; a társadalmi sikeresség előfeltétele a nyelvi-kulturális asszimiláció. Tévedés ne essék: nem gondolom, hogy a kimondatlan cél rossz cél lenne. Én már csak egy ilyen megveszekedett pragmatista vagyok (kivéve, amikor éppen magával ragad az idealizmus...) Szóval folytathatunk vitákat a multikulturális nevelésről, ha arra kerül a sor, de véleményem szerint nem a céllal van probléma. Hanem a módszerrel. A kivitelezéssel.
Képzeljük el, hogy 18 spanyol anyanyelvű, angolul inkább kevésbé, mint többé beszélő kisiskolás ül egy osztályteremben. Képzeljük el, hogy már egy hete tart a tébolyult, őszi meleg (vénasszonyok nyara, vagy, ahogy itt mondják, indián nyár). Délután 2 óra van, a gyerekek egy fél órás ebédszünetet leszámitva reggel 8 óta a padokban ülnek. Ekkor megjelenik egy tanár egy 4 oldalas matematika-teszttel. Szöveges feladatokat kell megoldaniuk fél óra alatt, segitség nélkül.
Kezdjük azzal, hogy a teszt természetesen nem volt bejelentve. Folytassuk azzal, hogy a gyerekek egy része jó eséllyel már a feladatok értelmezésénél elvérzik, hiszen még nem tud angolul olvasni. (7 évesekről beszélünk.) Azok a gyerekek pedig, akik elolvassák, és meg is értik a feladatot, nem azért nem fognak válaszolni a kérdésekre, mert nem tudják megoldani a matekfeladatokat, hanem mert nem tudják angolul megfogalmazni a válaszaikat. Az eredmény: szinte mindenki a lehető legrosszabb jegyet kapja, a tanár meg fejmosásra számithat, amiért nem elég hatékonyan tanit.
Tegnapi látogatásom alkalmával ezt a jelenséget magam is tapasztaltam. Nagyszemű babáimnak science órája volt, ami egyfajta integrált természettudomány-óra; földrajz, kémia, biológia, meg mi szem szájnak ingere, természetesen a hét évesek érdeklődéséhez és tanulási képességeihez igazitva. A téma: ásványok és kőzetek. A gyerkőcék párokban ülnek. Minden pár kap egy tálcát, rajta 5-6 féle kővel/kőzettel, mint például pirit, kalcit, gránit, mészkő. Először is azt kell közösen összegyűjteniük, mi az, amit már tudnak a kőzetekről. ("A földön vannak. Meg a földben is. Meg az óceánban is. És van, amelyik csillog. Meg olyan is van, amelyik nagyon kemény.") Ezután olyan kérdéseket kell feltenniük a témával kapcsolatban, amire szeretnének választ kapni. ("Miből lesznek a kövek? Miért olyan sokfélék? Miért más és más az alakjuk, a tapintásuk, a szinük?")
Miután a már ismert tényeket és a kérdéseket mindenki leirta (pontosabban a tábláról bemásolta) a munkafüzetébe, kapnak egy-egy nagyitót, és azzal nézegethetik a köveket. Ezt mindenki nagyon élvezi, még Angel is, az osztály fekete báránya, a két, ún. special ed. - azaz "különleges oktatási módszereket" igénylő - fiú egyike. Ezúttal például nem dobál senkit a radirjával, és a kukát sem próbálja meg a fejére húzni, inkább széles vigyorral szemlél egy kisebb méretű sivatagi rózsát. A nagyitózás után mindenkinek ki kell választania azt a három ásványt vagy kőzetet, ami a legjobban tetszett neki, és mindent le kell irnia, ami csak az eszébe jut róluk. Nekem egy idő után feltűnik, hogy a Yanise névre hallgató kislány némán ül az asztalánál, és egyetlen betűt sem irt még a táblázatába. Ezt azért furcsállom, mert Yanise az egyik legokosabb gyereknek tűnt az osztályban: az előző két héten a matekórákon szinte ő volt az egyetlen, akinek nem okozott gondot a fejben számolás, és egyéb, absztrakt műveletek elvégzése. Odamegyek, hogy kideritsem, mi a gond.
Kata: - Nem tetszenek a kőzetek?
Yanise: - De, nagyon!
Kata: - Mi az, ami tetszik bennük?
Yanise (a piritre mutatva): - Ebben az, hogy olyan szépen csillog. Ebben meg (egy kalcitkristályt mutat) az, hogy olyan sima. Ez meg (gránit) sokkal nehezebb, mint a másik kettő.
Kata: - Épp most soroltál fel három fontos dolgot a kövekről: csillogók, simák, nehezek. Miért nem irod be ezeket a táblázatba?
Yanise: - Nem tudom, hogy kell őket irni angolul.
Kata: - Ha betűzöm, leirod?
Yanise (boldog mosollyal): - Persze! (gyöngybetűkkel irja: shiny, smooth, heavy)
Adott tehát egy gyerek, aki a korának megfelelő matekfeladatokkal kiválóan elboldogul; érti és beszéli az angolt, amit csak néhány éve tanul. Mégis kudarcra van itélve, mert a tesztlapokra nem fogja leirni a megoldást - mégpedig azért nem, mert nem tudja, hogyan kell irni egy olyan szót, amit beszédben kiválóan használ.
Nem nehéz belátni, hogy ez a tesztrendszer mindent csinál, csak éppen nem arra motiválja a gyerekeket, hogy megtanuljanak angolul. Nekem is baromi gyorsan tele lenne a hócipőm azzal, ha minden szellemi erőfeszitésemet semmibe vennék (5-ös skálán 0-ra vagy 1-re értékelnék) pusztán azért, mert 7 éves koromban még nem tudok ugyanolyan hatékonysággal kommunikálni egy idegen nyelven, mint az anyanyelvemen. Azt a következtetést vonnám le, hogy az angol nyelv tulajdonképpen nem más, mint egy igen kifinomult kinzóeszköz, amit kizárólag azért találtak ki, hogy a segitségével engem lassúnak, butának, másodosztályú állampolgárnak bélyegezhessenek kicsi koromtól kezdve. Ezek után miért is kellene akarnom megtanulni angolul - ad absurdum, miért kellene szeretnem ezt a nyelvet?
Hú, megint átmentem Tolsztojba, úgyhogy rövidre fogom a befejezést. Még egyszer ismétlem: nem a céllal - t.i. hogy minden, nem angol anyanyelvű amerikai állampolgár legkésőbb a középiskola megkezdéséig tanuljon meg hatékonyan angolul kommunikálni, szóban és irásban egyaránt - van gondom. Hiszek benne, hogy a társadalmi érvényesülés kulcsa a nem angol anyanyelvűek számára az angol nyelv elsajátitása. (Hogy ez az anyanyelv feladásával jár-e vagy sem, abba most ne menjünk bele.) De abban is biztos vagyok, hogy a jelenlegi rendszer nemhogy elősegitené, de egyszerűen ellehetetleniti az eredményes nyelvtanulást - az angol nyelv nem kihivás, ne adj isten élmény a gyerek számára, hanem állandó frusztráció forrása.
Most akkor háborgok kicsit, meg arra gondolok, vajon mi lesz ezekkel a babákkal 5-10 év múlva. Aztán arra jutok, már megint, még mindig, hogy Bordieu-nél jobban nem fogalmazta meg senki, mire is való az intézményes oktatás. Társadalmi mobilitás, mi? Maj'perszehogymégmitnem. A fennálló társadalmi struktúrák konzerválása, az. Na, ezen kéne túltennem magam valahogy. Valahogy kivülről, az elméleten kivülről meghackelni a rendszert, hogy ne ez legyen mindig a konklúzió. Csak hogyan? Hogyan?
(Utóirat: Kezdek megijedni magamtól - szerintem gyakrabban irom le, hogy 'társadalmi struktúrák átörökitése', mint ahányszor napjában elmondom, hogy éhes vagyok... ;) Ahogy Karinthy irja: "Fogjanak meg! Fogjanak meg! - Megfogják.")
2007. szeptember 11., kedd
Nagyszemű babák
Négy órám közül az egyik Analyzing Schools névre hallgat. Az iskola, mint intézmény társadalmi szerepével, hatásával foglalkozunk. Hetente kétszer 75 perc elmélet; ekkor a kötelező olvasmányok alapján izgalmasabbnál izgalmasabb vitákat folytatunk. (Erről hamarosan beszámolok itt.) Ezen felül hetente 3 órát kell eltölteni minden egyes, az órára beiratkozott diáknak egy közeli iskolában. Én ezért akartam bejutni erre az órára. Hogy részt vehessek az iskolalátogatásban - aki részt vett már ELTÉ-s tanárképzésben, az tudja, hogy egy félévben mennyi időt töltünk az ún. hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozó iskolákban, és érti, miért volt nekem olyan fontos ez az egész.
Végül, nem kis izgulás után (a várólista 4. helyéről jutottam be végül az órára) az M. D. Fox névre hallgató elementary schoolba kerültem. (Ez kábé, de csak kábé az általános iskola alsó tagozatának felel meg. Az amerikai közoktásnak, azt hiszem, előbb-utóbb szintén kénytelen leszek egy teljes bejegyzést szentelni, de előbb nekem is tisztába kell jönnöm a részletekkel.) Kéttannyelvű osztályhoz osztottak be. Ez ugye itt spanyolt jelent; konkrétan a Fox diákjainak 85%-a latin-amerikai származású, és a maradék 15%-nak is csak elenyészően kis százaléka nem minority családból érkezik.
Nem is tudom, hogy meséljem el - mindig nehezen irok azokról a dolgokról, amik mélyen érintenek. Talán kezdem azzal, hogy amikor beléptem a hatalmas, bár nem túl jó karban lévő épületbe, azonnal azt éreztem, hogy ha lenne gyerekem, azt szeretném, ha ilyen helyre járna. És nem is csak arról beszélek, hogy a falakat véges-végig tarka gyerekrajzok, poszterek, feliratok boritják. Inkább arról, hogyan éreztem magam, amikor egy csöpp, copfos kislány (nem lehetett több hat évesnél) sirásra görbülő szájjal odatipegett az igazgatóhoz (aki éppen minket, trinitys student assistant-eket üdvözölt szivélyesen), és azt birta neki mondani, hogy "igazgató bácsi, nem tudom kinyitni a szekrényemet, légy szives, segits". Igazgató bácsi megfogja a leányzó kezét, elkiséri a szekrényéhez, kinyitja, kiveszi a hátizsákját, a hátára segiti, majd megsimogatja a buksiját, és visszajön hozzánk. Kiscsaj vidáman balra el. Bevallom, cinizmusom ekkor még legyűrte feltoluló meghatottságomat, és paranoid módon arra gondoltam, hogy ezt tuti a mi kedvünkért rendezték meg. Egyébként nincs kizárva, hogy nem. De pár perccel később, amikor megláttam, hogy milyen intenzitással zajlik ebben az iskolában az élet, már az suhant át az agyamon, hogy dehogy van idejük ezeknek bármit is megrendezni. De, hangsúlyozom, csak átsuhant, mert addigra már engem is magával sodort a történések árja, és gondolkodni igazából nem volt időm.
Még az elején szeretném leszögezni, hogy nem valami kirakatiskolában voltunk, és szó sincs róla, hogy a meghatottságom annyira megfosztott volna józan itélőképességemtől (van nekem olyanom?), hogy mindent rózsaszinűnek láttam volna a szürke helyett. (Vagy mi is a kétségbeesés szine? Talán narancssárga?) Igen, láttam, hogy az épület nagyon öreg, és komoly felújitásra szorul. Nem, nem minden szembejövő tanár arcán derengett üdvözült mosoly, és egynek sem volt glória a feje felett. Sőt, egy-egy teremből kifejezetten ingerült tanári kiabálás hallatszott ki. És ennek ellenére, ezzel együtt az egész hely azt sugározta magából, hogy itt azért dolgoznak az emberek, mert szeretik a gyerekeket, és fontos nekik, hogy valamiféle pozitiv jövőképet állitsanak eléjük, még akkor is, ha ez a jövőkép fata morgana marad a legtöbbjük számára. (Hajj, erről is mennyit de mennyit lehetne irni, beszélni, gondolkodni...)
És az osztály. Tizenhét kisgyerek, hat-hét évesek, fiúk-lányok nagyjából fele-fele arányban. Körbeugrálnak, ölelgetnek, simogatnak, puszilgatnak. Próbálják megtanulni a nevemet, nyaggatnak, hogy "beszéljem a nyelvemet". (Az, hogy Magyarország, nyilvánvalóan semmit sem mond nekik, de hát kicsik még nagyon.) Versenyt tülekedenek egymással, hogy ki segitsen nekem kiosztani a munkafüzeteket. Végül, tizenöt perc csendes (oké, "csendes") szinezés után az osztályfőnök, Mrs. Matos kiáll a táblához, és elkezdjük gyakorolni a leggyakoribb angol szavak kiejtését és helyesirását. (Tanár elmondja a szót, mond vele egy mondatot, elmondja még egyszer, gyerekek utánamondják, gyerekek egy letörölhető műanyagtáblára leirják, műanyagtáblát tanárnak megmutatják, ha elrontották, javitják, végül betűzik, és jöhet az újabb szó.) Amikor az egyik kiskölök a he szót (angol himnemű E/3. névmás) ji-nek irja, már kezdem kapisgálni, mit is értett a tanár az alatt, hogy az osztály nagy része jelentős (angol) nyelvi hátránnyal küzd.
Ezután két csapatra oszlunk; azokkal, akik már tudnak olvasni, Mrs. Matos egy feleletválasztós tesztet old meg (egy szövegbe kell a kontextus alapján a megfelelő szót beirni). Nekem azt a feladatot adja, hogy azoknak, akik még nem tudnak olvasni (elméletileg már 3 éve járnak iskolába!), olvassam fel én a szöveget, hogy legalább hallják az angolt, és próbáljak meg velük beszélgetni róla. Heten vagyunk, és nem telik hét percbe sem, hogy rájöjjek, legalább négyen egy árva mukkot sem értenek abból, amit mondok nekik. Spanyolul kábé egy szót értek: hablas. Na ez az, amit én nem. No hablo Espanol. Akkor most mi legyen? Angel, a bandavezér azonnal magára vállalja, hogy tolmácsol nekem - a feladattal ugyan nem jutunk előrébb, de legalább beszélgetünk. Sajnos leginkább csak Angel meg én; az angolul nem tudók ezalatt elnézően mosolyognak, de eszük ágában sincs a történetről (valami város megalapitása) beszélgetni. Gyanitom, Angel is csak azért ennyire készséges, mert le akar venni a lábamról - és sikerül is neki. Még hét éves sincs, és már úgy udvarol, mint egy igazi latin macsó...
Lejár a feladatra szánt idő, jön a mateklecke. Ez itt, mint már Anita is megirta, az életre készit fel: különféle cimletű pénzeket kell összeadni. Itt jön a nagy pofáraesés - nagyon halvány fogalmaim vannak csak arról, mi a dime, mennyit ér egy nickel. (A quarter már megvan; egyrészt ez logikus, másrészt ez az egyetlen fémpénz, amivel rendszeres kapcsolatom van, mert ezzel működnek a kollégiumi mosodában a mosó- és száritógépek.) Az egyik kislány elhadarja, melyik hány centet ér, én meg próbálok úgy tenni, mintha megjegyeztem volna, és magamban szent fogadalmat teszek, hogy jövő hétre megtanulom az összeset. Két percenként sikongatnak, hogy 'Missy, missy, please come here! Missy, I need your help! Missy, please!' Igyekszem segiteni, amennyire csak tudok, de úgy érzem, száz helyen kellene lennem egyszerre, és mire az egyiknek félig elmagyaráztam, mi a tennivaló, már egy másik cibálja a pólómat, hogy neki is segitsek. Ekkor (hozzátenném, nem először) komoly kétségeim merülnek fel a differenciált oktatás megvalósithatóságával kapcsolatban. (Jusson eszünkbe: 2 tanár, 17 gyerek. És akkor mi is van az 1 tanár-30 gyerek osztályokkal?) De erről majd később, egy másik bejegyzésben, talán, egyszer.
Végső állomás a számitógépterem. Itt körülbelül egy órát töltünk el, és a gyerekek egy CoolMath nevű oldalon aranyos flash-játékokkal múlatják az időt. Mondanom sem kell, mindegyik játék kapcsolódik valamilyen módon a matekhoz - vagy egyszerűbb műveleteket kell végezni, vagy számsorokat memorizálni, stb. Szerintem én élvezem a legjobban az egészet (bakker, ha ilyen matekóráink lettek volna!), de ők is vidáman kacarásznak, ha sikerül egy-egy feladatot megoldaniuk. Aztán egyszer csak azon kapom magam, hogy délután három óra van, és három és fél óra úgy elhussant, hogy egyszer nem néztem az órámra, sőt, emlékeim szerint levegőt is alig vettem.
Az összes kislány puszival, öleléssel köszön el, és kérdezgetik, jövök-e holnap is. Lelombozom őket a válasszal - sajnos csak heti egy alkalommal lehetek itt. Nem baj, azért ők egy hét múlva is nagyon örülni fognak nekem. Egyikük az ajtóból visszafordulva kérdezi: 'Are you Puerto Rican?' Bámulok, mint boci: ezt igy hogy? Aztán arra gondolok, hogy valószinűleg csak annyi jött le nekik, hogy nekem sem az angol az anyanyelvem (ezt egyébként a bemutatkozáskor el is elmondtam), tehát nem vagyok rendes amerikai, akkor kizárásos alapon... Vagy? Elmagyarázom nekik, hogy az óceán túloldaláról, Európából jöttem - ezt, úgy tűnik, megértik. Megbeszéljük, hogy legközelebb beszélek még nekik a "nyelvemen", egy kissrác odasúgja, hogy ugye tudom, hogy Angel kinézett magának (micsoda meglepetés...), aztán libasorba állnak, és eltotyognak a kijárat felé.
Kiváncsi vagyok, meddig tart az újdonság varázsa, és hogy milyennek látnak majd akkor, ha ez elmúlik. Meg hogy én milyennek látom majd őket. Meg az egész helyzetet. Úgy érzem, sokat fogok még irni Hollie-ról, Melanie-ról, Mabielről és a többiekről. Nagyszemű babák.
Végül, nem kis izgulás után (a várólista 4. helyéről jutottam be végül az órára) az M. D. Fox névre hallgató elementary schoolba kerültem. (Ez kábé, de csak kábé az általános iskola alsó tagozatának felel meg. Az amerikai közoktásnak, azt hiszem, előbb-utóbb szintén kénytelen leszek egy teljes bejegyzést szentelni, de előbb nekem is tisztába kell jönnöm a részletekkel.) Kéttannyelvű osztályhoz osztottak be. Ez ugye itt spanyolt jelent; konkrétan a Fox diákjainak 85%-a latin-amerikai származású, és a maradék 15%-nak is csak elenyészően kis százaléka nem minority családból érkezik.
Nem is tudom, hogy meséljem el - mindig nehezen irok azokról a dolgokról, amik mélyen érintenek. Talán kezdem azzal, hogy amikor beléptem a hatalmas, bár nem túl jó karban lévő épületbe, azonnal azt éreztem, hogy ha lenne gyerekem, azt szeretném, ha ilyen helyre járna. És nem is csak arról beszélek, hogy a falakat véges-végig tarka gyerekrajzok, poszterek, feliratok boritják. Inkább arról, hogyan éreztem magam, amikor egy csöpp, copfos kislány (nem lehetett több hat évesnél) sirásra görbülő szájjal odatipegett az igazgatóhoz (aki éppen minket, trinitys student assistant-eket üdvözölt szivélyesen), és azt birta neki mondani, hogy "igazgató bácsi, nem tudom kinyitni a szekrényemet, légy szives, segits". Igazgató bácsi megfogja a leányzó kezét, elkiséri a szekrényéhez, kinyitja, kiveszi a hátizsákját, a hátára segiti, majd megsimogatja a buksiját, és visszajön hozzánk. Kiscsaj vidáman balra el. Bevallom, cinizmusom ekkor még legyűrte feltoluló meghatottságomat, és paranoid módon arra gondoltam, hogy ezt tuti a mi kedvünkért rendezték meg. Egyébként nincs kizárva, hogy nem. De pár perccel később, amikor megláttam, hogy milyen intenzitással zajlik ebben az iskolában az élet, már az suhant át az agyamon, hogy dehogy van idejük ezeknek bármit is megrendezni. De, hangsúlyozom, csak átsuhant, mert addigra már engem is magával sodort a történések árja, és gondolkodni igazából nem volt időm.
Még az elején szeretném leszögezni, hogy nem valami kirakatiskolában voltunk, és szó sincs róla, hogy a meghatottságom annyira megfosztott volna józan itélőképességemtől (van nekem olyanom?), hogy mindent rózsaszinűnek láttam volna a szürke helyett. (Vagy mi is a kétségbeesés szine? Talán narancssárga?) Igen, láttam, hogy az épület nagyon öreg, és komoly felújitásra szorul. Nem, nem minden szembejövő tanár arcán derengett üdvözült mosoly, és egynek sem volt glória a feje felett. Sőt, egy-egy teremből kifejezetten ingerült tanári kiabálás hallatszott ki. És ennek ellenére, ezzel együtt az egész hely azt sugározta magából, hogy itt azért dolgoznak az emberek, mert szeretik a gyerekeket, és fontos nekik, hogy valamiféle pozitiv jövőképet állitsanak eléjük, még akkor is, ha ez a jövőkép fata morgana marad a legtöbbjük számára. (Hajj, erről is mennyit de mennyit lehetne irni, beszélni, gondolkodni...)
És az osztály. Tizenhét kisgyerek, hat-hét évesek, fiúk-lányok nagyjából fele-fele arányban. Körbeugrálnak, ölelgetnek, simogatnak, puszilgatnak. Próbálják megtanulni a nevemet, nyaggatnak, hogy "beszéljem a nyelvemet". (Az, hogy Magyarország, nyilvánvalóan semmit sem mond nekik, de hát kicsik még nagyon.) Versenyt tülekedenek egymással, hogy ki segitsen nekem kiosztani a munkafüzeteket. Végül, tizenöt perc csendes (oké, "csendes") szinezés után az osztályfőnök, Mrs. Matos kiáll a táblához, és elkezdjük gyakorolni a leggyakoribb angol szavak kiejtését és helyesirását. (Tanár elmondja a szót, mond vele egy mondatot, elmondja még egyszer, gyerekek utánamondják, gyerekek egy letörölhető műanyagtáblára leirják, műanyagtáblát tanárnak megmutatják, ha elrontották, javitják, végül betűzik, és jöhet az újabb szó.) Amikor az egyik kiskölök a he szót (angol himnemű E/3. névmás) ji-nek irja, már kezdem kapisgálni, mit is értett a tanár az alatt, hogy az osztály nagy része jelentős (angol) nyelvi hátránnyal küzd.
Ezután két csapatra oszlunk; azokkal, akik már tudnak olvasni, Mrs. Matos egy feleletválasztós tesztet old meg (egy szövegbe kell a kontextus alapján a megfelelő szót beirni). Nekem azt a feladatot adja, hogy azoknak, akik még nem tudnak olvasni (elméletileg már 3 éve járnak iskolába!), olvassam fel én a szöveget, hogy legalább hallják az angolt, és próbáljak meg velük beszélgetni róla. Heten vagyunk, és nem telik hét percbe sem, hogy rájöjjek, legalább négyen egy árva mukkot sem értenek abból, amit mondok nekik. Spanyolul kábé egy szót értek: hablas. Na ez az, amit én nem. No hablo Espanol. Akkor most mi legyen? Angel, a bandavezér azonnal magára vállalja, hogy tolmácsol nekem - a feladattal ugyan nem jutunk előrébb, de legalább beszélgetünk. Sajnos leginkább csak Angel meg én; az angolul nem tudók ezalatt elnézően mosolyognak, de eszük ágában sincs a történetről (valami város megalapitása) beszélgetni. Gyanitom, Angel is csak azért ennyire készséges, mert le akar venni a lábamról - és sikerül is neki. Még hét éves sincs, és már úgy udvarol, mint egy igazi latin macsó...
Lejár a feladatra szánt idő, jön a mateklecke. Ez itt, mint már Anita is megirta, az életre készit fel: különféle cimletű pénzeket kell összeadni. Itt jön a nagy pofáraesés - nagyon halvány fogalmaim vannak csak arról, mi a dime, mennyit ér egy nickel. (A quarter már megvan; egyrészt ez logikus, másrészt ez az egyetlen fémpénz, amivel rendszeres kapcsolatom van, mert ezzel működnek a kollégiumi mosodában a mosó- és száritógépek.) Az egyik kislány elhadarja, melyik hány centet ér, én meg próbálok úgy tenni, mintha megjegyeztem volna, és magamban szent fogadalmat teszek, hogy jövő hétre megtanulom az összeset. Két percenként sikongatnak, hogy 'Missy, missy, please come here! Missy, I need your help! Missy, please!' Igyekszem segiteni, amennyire csak tudok, de úgy érzem, száz helyen kellene lennem egyszerre, és mire az egyiknek félig elmagyaráztam, mi a tennivaló, már egy másik cibálja a pólómat, hogy neki is segitsek. Ekkor (hozzátenném, nem először) komoly kétségeim merülnek fel a differenciált oktatás megvalósithatóságával kapcsolatban. (Jusson eszünkbe: 2 tanár, 17 gyerek. És akkor mi is van az 1 tanár-30 gyerek osztályokkal?) De erről majd később, egy másik bejegyzésben, talán, egyszer.
Végső állomás a számitógépterem. Itt körülbelül egy órát töltünk el, és a gyerekek egy CoolMath nevű oldalon aranyos flash-játékokkal múlatják az időt. Mondanom sem kell, mindegyik játék kapcsolódik valamilyen módon a matekhoz - vagy egyszerűbb műveleteket kell végezni, vagy számsorokat memorizálni, stb. Szerintem én élvezem a legjobban az egészet (bakker, ha ilyen matekóráink lettek volna!), de ők is vidáman kacarásznak, ha sikerül egy-egy feladatot megoldaniuk. Aztán egyszer csak azon kapom magam, hogy délután három óra van, és három és fél óra úgy elhussant, hogy egyszer nem néztem az órámra, sőt, emlékeim szerint levegőt is alig vettem.
Az összes kislány puszival, öleléssel köszön el, és kérdezgetik, jövök-e holnap is. Lelombozom őket a válasszal - sajnos csak heti egy alkalommal lehetek itt. Nem baj, azért ők egy hét múlva is nagyon örülni fognak nekem. Egyikük az ajtóból visszafordulva kérdezi: 'Are you Puerto Rican?' Bámulok, mint boci: ezt igy hogy? Aztán arra gondolok, hogy valószinűleg csak annyi jött le nekik, hogy nekem sem az angol az anyanyelvem (ezt egyébként a bemutatkozáskor el is elmondtam), tehát nem vagyok rendes amerikai, akkor kizárásos alapon... Vagy? Elmagyarázom nekik, hogy az óceán túloldaláról, Európából jöttem - ezt, úgy tűnik, megértik. Megbeszéljük, hogy legközelebb beszélek még nekik a "nyelvemen", egy kissrác odasúgja, hogy ugye tudom, hogy Angel kinézett magának (micsoda meglepetés...), aztán libasorba állnak, és eltotyognak a kijárat felé.
Kiváncsi vagyok, meddig tart az újdonság varázsa, és hogy milyennek látnak majd akkor, ha ez elmúlik. Meg hogy én milyennek látom majd őket. Meg az egész helyzetet. Úgy érzem, sokat fogok még irni Hollie-ról, Melanie-ról, Mabielről és a többiekről. Nagyszemű babák.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
