Hartford egy napja

Először jártam úgy a belvárosban, hogy az utcák nem kongtak az ürességtől. Emberek, kiöltözve, több ezren, vidáman, ünnepelve. Napsütés, zászlólengetés, reggaeton. Puerto ricói parádé. Először éreztem azt, hogy nem egy kísértetvárosban élünk.

Tavasz a Trinityn

Végre, végre, végre!

Énekelnek a madarak, nyílnak a virágok, közelednek az év végi vizsgák. (No jó, utóbbinak annyira azért nem örülök :) ). Ma délután Csengével bejártuk a campust, megörökítettem a tulipánfa liliomfa [Köszönöm a pontosítást, anyu! :)] ágán díszelgő Baba Marta-karkötőmet, aztán az összes virágzó növénykét lefotóztuk (meg persze magunkat is közben, éljen a nárcizmus.)

Tehát:

Nárcizmus
(A képekért a képre tessék kattintani.)

Hol lakik a múmia? - Két nap New Yorkban

Nos, a múmia ugyan nem New Yorkban lakik, viszont addig is, amig megirom ezt a bejegyzést, belinkelem a képeket. (Az alábbi képekre kattintva lehet megtekinteni őket.) Részletek még ma este! (Kalózbecsszó!)

1. galéria
Óriáshangyák és egyéb állatkák... valamint a Metropolitan Museum.


2. galéria
Szörnyecskék a Metben, komédiások az utcán, valamint Csenge és Kata a halhatatlanság poliészter barackfájának árnyékában (Szigorúan a teljesség igénye nélkül).



És íme a beígért bejegyzés:

---

New Yorkról írni legalább annyira reménytelen vállalkozás, mint Amerikáról általában. Mert minden közhely, amit mondani szoktak róla, igaz – és mindennek az ellenkezője is. (És ez is mekkora egy közhely már.) Úgyhogy jó szokásomhoz híven ezúttal sem próbálom megmondani a tutit, csak leírom, ami számomra a legemlékezetesebb volt abban a néhány napban, amit a tavaszi szünet alatt „a Faluban” töltöttem.

Kint tartózkodásom óta immáron harmadszor zarándokoltam el New Yorkba, ezáttal Csengével. Szállást az interneten foglaltunk – a New York City Hostel névre hallgató diákszálló downtownnak downtown volt (2 blokkra a Port Authority buszállomástól), s bár volt egy kedélyes ’lakótársat keresünk’-feelingje, alapvetően nem lehetett panaszunk rá. Egy gyors reggeli után lepakoltuk a hátizsákunkat, elmetróztunk a Central Parkig, aztán bevettük magunkat a Metropolitan Museum of Artba...

... és 7 óra múlva jöttünk ki. Lenyűgöző gyűjtemény, mind mennyiségre, mind minőségre – Egyiptom, görögök, Róma, Bizánc, középkor, Latin-Amerika, Afrika és Óceánia kincsei, amerikai történelem, európai festészet, Japán, Kína és Korea, szobrászat, rajz, fotó, divat, iparművészet – amit csak el lehet képzelni. Hányaveti bőkezűséggel kiszórt kincsek, időnként egymás hegyén-hátán, mintha csak azt akarnák sugallni: ebből nekünk annyi van, hogy már nem is tudjuk hova tenni. (’Még öt kiló szkarabeusz érkezett, uram.’ ’Atyaég, hova tegyük?’ ’Suvasszátok be valahová a negyvenhatodik szarkofág mögé, a sarokba.’) A legjobban talán az ragadott meg, mennyire káprázatosan szépek az enteriőrök – a japán vagy a görög termeket, és különösen a középkori kiállitásnak helyet adó belső tereket önmagukban is órákig lehetett volna nézegetni. Személyes kedvencek: az egyiptomi kiállítás úgy, ahogy van (Külön említést érdemel a dendruni szentély, amit ugyan meglehetősen barbár módon daraboltak föl, viszont nagyon jó érzékkel installáltak egy, az egyik oldalról üvegfallal, a másik oldalról fehér fallal, elölről pedig egy medencével keretezett helyiségben... és még tizenkilencedik századi graffittiket is lehetett találni a hieroglifák között!), a bizánci egyházművészetet bemutató termek (ereklyetartók, diptichonok és triptichonok minden mennyiségben), valamint egy, Photography on Photography – Reflections on the Medium since 1960 című időszaki kiállítás. (No ott lettem igazán ’camera-happy’, ahogy Kim mondaná...).

Másnap kimetróztunk Lower Manhattan-be, mi majd jól kihajózunk Liberty Island-re felkiáltással. Aztán megláttuk a kígyózó sort, és az életben maradást választottuk. Cseppet sem bántuk viszont, hogy lemaradtunk a hajókázásról, láttunk helyette ugyanis utcazenészet-komédiásokat, akik (saját definíció szerint) ’ugráltak, táncoltak és vetkőztek’. A produkció szövegelésből, mókázásból és szaltókból állt. Számomra a legérdekesebb a szövegelős rész volt: a száz százalékosan minority csapatok (a kétfős csapat két fekete srácból, a négyfős csapat egy ázsiai lányból, egy fekete srácból, egy puerto ricói srácból és egy harmadik - talán karibi - srácból állt) produkciója egyértelműen a faji – nemi – kulturális sztereotípiákra épült. Első blikkre úgy tűnt, mintha az lett volna a cél, hogy a sztereotípiák kimondásával kifigurázzák és ezzel ellehetetlenítsék a mögöttük meghúzódó előítéleteket. Nem tudtam azonban elhessegetni magamtól az érzést, hogy nem volt ez valódi szubverzió. Egyértelműen mainstream-orientáltak voltak a poénok, s mintha az egész produkció azt a célt szolgálta volna, hogy a mainstream közösség tagjai megveregethessék saját vállukat, mondván: lám, milyen liberálisok is vagyunk mi, lásd, milyen jókat kacagunk azon, hogy egy fekete gyerek tréfálkozik a fehér középosztály black male-fétisén és homofóbiáján.

Persze nehéz is úgy szubverzívnek lenni, ha a szerepek már le vannak osztva: a minority komédiázik, a white guy meg dobja a pénzt a kalapba. És pusztán azzal, hogy nézőként részt veszel a játékban, white guy leszel te is, mert ez a szerep van kiosztva nézőnek. Ha valóban volt szubverzív mozzanata a produkciónak, akkor talán éppen ez: hajlandó vagy-e te, a néző, elfogadni ezt a szerepet? Mert mi van, ha nem akarod veregetni a saját válladat? Mi van, ha nem akarod elfogadni a sztereotípiákkal való foglalkozásnak ezt az egyszerű, problémamentes forgatókönyvét? Mi van, ha azt gondolod, hogy – bármennyire szürreális is a gondolat – tényleg white guy vagy; mi van, ha nem hiszed azt, hogy jó fej vagy, mert nevetsz azon, ha ezt egy non-white guy az arcodba mondja? Akkor is nevetnél rajta, ha nem a komédiás-maszk mögül mondaná?

---

A múmia egyébként nem New Yorkban lakik. Legalább is nem a Metben, nem a denduri szentélyben. De ezt majd Csenge elmeséli.

Március anyó

Tegnap kaptam Tinától egy karkötőt. A piros-fehér fonalból csavart, féldrágakővel diszitett karkötőket martenitsas-nak hivják Bulgáriában, és március első napján ajándékozzák egymásnak az emberek. A tradició hivatalos források szerint kizárólag Bulgáriában létezik (bár Tina szerint Romániában is van hasonló népszokás, de „nincs értelme azt firtatni, ki lopott kitől”). A karkötőket Baba Marta, azaz Március anyó tiszteletére hordják. Nevezett öreganyó meglehetősen zsémbes, és egyik pillanatról a másikra változtatja a hangulatát – szeles és kiszámithatatlan tehát, akár a március. Ezen tulajdonságaival, meg mivel magam is e hónap szülötte lennék, Baba Marta be is lopta magát a szivembe azonnal... :)

A karkötőket a hagyomány szerint egyébként addig hordják, amig meg nem jelennek az első gólyák. (Itt megjegyezném, hogy egy fia gólyát nem láttam New Englandben, és Tina mondta, hogy négy év alatt még ő sem. Valaki, aki ért ehhez, megirhatná, él-e egyáltalán az észak-amerikai kontinensen gólya, vagy csak valami hasonló madár.) Gólya hiányában a karkötőket az első virágot bontó fa ágára szokás rákötni. Úgyhogy jelenleg arra várok, hogy a fák rügyezni meg bimbózni kezdjenek – jóllehet valami azt súgja, jó darabig nem kell még megválnom a kedves karkötőtől. (A campus még most is tiz centis - igaz, olvadófélben levő - hó alatt.) Éljen március!

Hillariousness

Ma testületileg (Csenge, Gyula, Dani, Herr Gummersbach meg én) megtekintettük Hillaryt. Majd irok is róla. De most inkább alszom. Holnapig izelitőnek a kedvenc képem. (Az egyszer biztos, hogy tudja, hogyan kell pózolni a médiának - jelen esetben nekem. Muhaha.)



UPDATE: A közakaratnak eleget téve úrrá lettem lustaságomon, és feltöltöttem még néhány (pontosabban jónéhány) képet az eseményről. A fenti képre kattintva lehet őket megtekinteni. Körömrágós-lélekzetelakadós izgalmakra ne számitsunk - csak Hillary, de ő minden mennyiségben. Tényleg annyira profi pozőr, hogy egyszerűen nem birtam róla levenni az optikai zoomomat.

80s Forever

Képeim a Csenge által az örökkévalóság számára prózában megörökitett 80s Partyról megtekinthetők itt.

XoXo,

S. Fox ;)

New York, New York

Coming soon...

Touchdown!

Vigyázz, támad!

Say hello to...

...chongololo!

Ime a chongololo, Zimbabwe legtündéribb állata ;)



A képért és a történetekért (melyeket reményeim szerint hamarosan lejegyzek) köszönet Kimnek.

Képek, csak úgy

Kovács Tamarának, szeretettel. :)

Partitájm

Nehéz dolog egy buliról mesélni; az ember legfeljebb annyit tud mondani, hogy itt és itt voltam, jó / rossz volt a zene, jól / rosszul éreztem magam. Ezért aztán nem is fogok a jövőben blogbejegyzéseket szentelni az efféle időtöltéseknek, a tegnap partiról azonban több okból is érdemesnek láttam megemlékezni. Naszóval.

Első bulink a Trinityn, Welcome Back-party egyetemi szervezésben a campus központi épülete (Mather Hall) előtt, a szabadban. Hivatalosan 9-re van meghirdetve a kezdés; annyira kezdők azért nem vagyunk Csengével, hogy azt higgyük, 9-kor bármi is történni fog. Fél 10 körül (ekkor még Gyulával együtt) azért kinézünk, hogy felmérjük a terepet. Állati jól bevilágitva az egész placc, profi dj-pult az erkélyen, kellemes-lötyögős zene. A szekusokat leszámitva sehol senki. Néhány szervező ezeket a szines, hajlithatós, sötétben világitós izéket osztogatja; tudjátok, azt a fajtát, amit nagy kötegben lehet csóválni, de szálanként nyakláncot, karkötőt is lehet csinálni belőle, és másnap reggelre mindig kialszik. Ezekből gyorsan magunkhoz veszünk párat; Csenge egy neonkéket pántként a hajába rak; ez az ő kék szemével és vörös hajával igen ütősen néz ki.

Aztán tiszteletünk tesszük a kajapultoknál, ahol nagy halmokban pucolt sárgarépa, karfiol, brokkoli (nem vicc!) van kipakolva. Innivalónak meg viz és limonádé. No comment. Persze azt eddig is tudtuk, hogy a campus területén tilos alkoholt árusitani / fogyasztani, és sejtettük, hogy nem éppen egy egyetemi szervezésű bulin fogják ezt a szabályt megszegni, de azért a sárgarépa, az egy kicsit sok volt. Lassan fél 11-re jár az idő, Gyula időközben lelépett (visszavitte a koliba a fényképezőgépemet, és elindult megkeresni Tobyt, a német gyereket, akitől a sörszállitmányt remélte). A táncparkett teljesen üres.

Ekkor összefutunk Juliával, a szlovák leányzóval, akit szintén erősen frusztrál már a punnyadás, és hármasban jól lefikázzuk a béna amcsikat, akik a szobájukban vedelnek ahelyett, hogy jönnének normális helyen, normális zenére partizni. A többi egyetemlakó ismerkedjen csak nyugodtan a célzóvizzel, mi viszont táncolni akarunk. Fél 11-kor a közép-európai különitmény a parkettre libben, és kezdetét veszi a mulatság. Nem egészen 10 perc múlva a tánctér megtelik, egyelőre csak szellősen, de azért egyértelműen megváltozik valami. Ezt a változást a dj is érzékeli, mert azonnal pörgősebb számokat kezd nyomatni.

Csengével eleinte a p.r.i.d.e.-osokkal táncikálunk, ám hamarosan megérkezik az international particsapat is, élén Simbával, kis leo domesticusunkkal (*). Őt, mint csibék a tyúkanyót (apót?) követik a freshmenek: Randy, a maláj gyerek, és a kolumbiai Andres. Na ők azok a gólyák, akik tényleg azt juttatják az ember eszébe, hogy te jó ég, ezeknek még a seggükön a tojáshéj. Nagyon édesek, nagyon lelkesek, de nagyon kis lököttek még. Csengével el is határozzuk, hogy fél szemünket rajtuk tartjuk; amikor Randy kicsit megszédül, két oldalról ugrunk mellé, nehogy elessen.

Az este hátralevő részében csatlakozik még hozzánk Robyn, aki szintén gólya, egyébként pedig zimbabwei, és a tenisz / squashcsapat (**) tagja; Ngoni, a malawi kántor fia (gólya), a vietnámi Cseng (gólya) és az indiai Manek (junior (***), és szintén a squashcsapat tagja). Fél 12 magasságában már ezerrel megy a tombolás. Iszonyat király zenék (legalább is az én kificamodott, seggrázóspartizenekedvelő izlésemnek - Sean Paul: Temperature, Daft Punk: Harder Better Faster Stronger, Aqua: Barbie Girl, Britney Spears: Toxic, Black Eyed Peas: Let’s Get It Started, Beyoncé: Naughty Girl, és még sorolhatnám reggelig), nagyon jó átkötések, és édes Istenem, végre egy buli, ahol nem játszanak Gypsy Kingst!

Amikor már nagyon nagy a tömeg, Csengével felmászunk a patiót övező párkányra, és ott rázzuk tovább. Egy perc se telik el, Simba is felugrik mellénk, és átmegy mc-be. Vicces, ahogy egyik pillanatról a másikra a parti középpontja leszünk (vagy legalább is mi úgy érezzük). Fél kettőig szanaszéjjel koptatom a cipőm sarkát, a térdem és a derekam teljesen kész, de fantasztikusan érzem magam. Sajnos ekkor a dj elbúcsúzik. Végszónak annyit, hogy amikor a long walk-on ballagunk vissza a koliba, Csenge (aki sok szempontból egy nagyon szolid és visszafogott lány) megesket, hogy ha legközelebb buli lesz, és vonakodna jönni, a hajánál fogva is rángássam el, mert ő ilyen jót még nem bulizott. Hát, én is csak régen. Wooo-hooo!

---

(*) Simba a mi kolifolyosónk kinevezett óvóbácsija – hivatalosan R.A., azaz residence assistant. Neki lehet siránkozni, ha bármi nem tetszik a szobádban, vagy ha nem tudsz aludni a hajnali háromkor sugárban hányó szomszédaidtól. Ezen túl még annyit kell róla tudni, hogy az egyetemi squashcsapat bajnoka, és tényleg úgy néz ki, mint egy oroszlán. Vicces, hogy még ő is fiatalabb nálam, igaz, csak 1 évvel. (Update: Nem fiatalabb. 24 éves.) Kicsit nehéz megszokni, hogy mi – és különösen Dani meg Gyula a maguk 24 és 28 évével – vagyunk a diákok között a legidősebbek.

(**) Trinty és a squash. Itt annyit kell megjegyezni, hogy a Trinity Bantams tavaly zsinórban 9. alkalommal nyerte meg az egyetemi squashbajnokságot. A sportolók egyetemi ösztöndijat kapnak a jó teljesitményért cserébe, ezért persze hajtják is magukat ezerrel. A squashcsapat tagjai egyébként az egész világról lettek összeverbuválva - a Trinity kiválogatta magának a legjobb játékosokat -, nem csoda, hogy ők a bajnokok. De. A slusszpoén. Az egyik orientáción egy már idézett tanár azt birta mondani, hogy: 'Hát igen, van egy győztes squashcsapatunk. De hát a kutyát se érdekli a squash. Hé, ember, mi amerikaiak vagyunk. Mi csak kosárlabdát, (amerikai) focit és baseballt nézünk.' Amikor meg poénnak szánva benyögtem, hogy 'Na és mi a helyzet Michael Phelps-szel?', bevágta a 'Who the fuck is Michael Phelps'-nézést. Azt hiszem, ez is no comment kategória. :)

(***) Nota bene: Az amerikai college-ek négy évesek, és minden évfolyamnak saját neve van: 1. évfolyam: freshmenek, 2. évfolyam: sophomore-ok, 3. évfolyam: juniorok, 4. évfolyam: seniorok.

---

Update: Csenge beszámolója a partiról itt és itt olvasható. Érdemes megnézni, mert állatira jól ir. Köszi, hogy felraktad a gyorstalpalót is, Csenge! K.

Flóra és fauna

Hogy mik vannak a Trinityn...






Update: Anyu utánajárt, és most már szinte biztos, hogy a madárka egy pusztai ölyv (buteo rufinus, angolul long-legged buzzard). További információk itt olvashatók róla. Köszönöm, anyu! :)

Harry Potter és a szent citromfacsaró

Történt, hogy elmentem a convocation ceremony-ra, ami kb. egyfajta ünnepélyes évnyitónak felel meg, ahol a freshmenek felvonulnak, a szülők meghatódva fotóznak, a katedrális mellett felvonják az amerikai zászlót és az új évfolyam zászlaját, az iskola vezetősége és az idősebb diákok pedig beszédeket mondanak. Nincs is ebben semmi szokatlan, a legtöbb magyar iskolában is találkozunk efféle ceremóniákkal, azt leszámitva talán, hogy ott nem durván jó gospelkórus szokta énekelni az iskolai indulót. Igazából már azon sem lepődöm meg, hogy az iskola főmágusa (nem 'igazgató' a titulusa, hanem 'elnök') egy Harry Potter-idézettel kezdi ünnepi beszédét. (A Bölcsek kövéből, amikor Harryék a házakba sorolást követően megindulnak McGalagony után a Griffendél-szállások felé, és riadtan tekingetnek egymásra, hogy akkor hova is csöppentek ők tulajdonképpen.) De az azért ad egy különös izt a dolognak, hogy a tantestület full Harry Potter-jelmezben vonul be (ami nyilván nem jelmez, hanem csak a tradicionális talár, de akkor is nagyon aranyosan néznek ki benne).




A java viszont csak most jön. A főmágusi (elnöki) köszöntő után az egyik felsőbb éves, szintén talárt viselő diák remegő hangon közli, hogy eljött a nagy pillanat, amikor ő, az xy osztály (*) képviselője használni fogja a szent citromfacsarót. A citromfacsaró évtizedek (-századok?) óta öröklődik a Trinity diákjai között; mindig az aktuális osztályok legjobbika tarthatja magánál egy évig. A srác - olyan hangon, ahogy csak Bill Pullman tud elnöki beszédet mondani a Függetlenség Napjában - arról szónokol, hogy tudja, eljön az a nap a gólyák számára is, amikor majd a kezükben tarthatják a citromfacsarót, és őket éri az a kiváltság, hogy elkészithessék az ünnepi limonádét. Ezek után a főmágussal együtt, hogy úgy mondjam, élő adásban, tényleg készitenek egy pohár limonádét, és ezzel isznak áldomást az egybegyűltek egészségére. Én meg csak ülök, és eszembe jut a klasszikus Monty Python-idézet ('Furcsa hely ez...'). Citromfacsaró az ereklye, csirke (na jó, igazából kakas) a kabalaállat. Ime a bantampipi:


És hogy egy pillanatra visszatérjek a Harry Potter-szálhoz, el kell mondanom, hogy felfedeztük a Mardekár-házat is. (Erről mindjárt bővebben is irok.) Csengével a héten több órát töltöttünk azzal, hogy a campuson séltáltunk, és mindent lefényképeztünk, ami a szemünk elé került. A közel három óra alatt a katedrálisig sikerült eljutnunk (ami a campusnak a mi kolink felől vett oldalának alig a harmadánál található). Azt hiszem, jobb, ha most átadom a szót a képeknek.






És végül, a Mardekár-ház:


Jó, jó, tudom, hogy az a könyvben egy dungeon, és kigyó van, nem koponya, de hangulatában ilyennek képzelem. A képen egyébként az egyik egyetemi társaság klubháza látható. Mondanám, hogy titkos társaság, de hát ezek a társaságok igazából nem titkosak, mert mindenki tudja, hogy léteznek, és azt is mindenki tudja, hogy mi a funkciójuk. Tudjátok, miről beszélek: ezek azok a bizonyos Greek Society-k (görög klubok), amiket azért hivnak igy, mert a görög ábécé betűivel nevezik el magukat, és amikbe egy átlag földi halandó nem kerülhet be. Körülbelül a Mayflowerig visszamenő pedigré és nagy rakat pénz a tagság előfeltétele. A tagok egy életen át tartják egymással a kapcsolatot, segitik egymást, gyakorlatilag egyfajta szabadkőművesség ez, beavatási ritussal, próbatételekkel, titoktartási esküvel. Vannak olyan társaságok (például a Phi Beta Kappa), melyek az egész USA-ban, minden egyetemen képviseltetik magukat, és vannak olyanok is, akik csak egy-egy államban vagy egy-egy egyetemen vannak jelen. (Utóbbiak jellemzően nem annyira elitisták, ezekbe - állitólag - viszonylag egyszerűen be lehet kerülni.) A Trinity campuson elég rossz a hirük; egyesek az állitják, hogy kokszbarlang az összes klubház. Persze lehet, hogy csak savanyú a szőlő... Az igazságot valószinűleg soha nem fogom megtudni. Mindenesetre ez a koponyás infantiliskedés szerintem magáért beszél.



---

(*) A college-eken a teljes, többszáz fős évfolyamot nevezik egy osztálynak, és a diplomázás évével hivatkoznak rájuk. Például a mostani gólyák a Class of '11.


Update: Csenge beszámolója a házról meg a Greekekről itt olvasható. K.

Az első napok...

...community building-gel, azaz csapatépitéssel telnek. Ekkor még csak mi, international student-ek vagyunk a campuson. A legtöbb international négy évre érkezett, ők itt fognak diplomázni. Cserediákok (egy évre) mi négyen vagyunk (Csenge, Dani, Gyula, én), és egy német srác Tübingenből. Szinte nincs olyan szeglete a világnak, ahonnan ne érkeztek volna diákok. Megpróbálom felsorolni: Banglades, Bosznia, Bulgária, Dél-Korea, Irország, Kina, Kolumbia, Malajzia, Mianmar, Malawi, Németország, Nepál, Peru, Szlovákia, Venezuela, Vietnám, Zimbabwe. Az első három napon az úgynevezett P.R.I.D.E. orientation zajlik (Promoting Respect for Inclusive Diversity in Education, kb. 'tiszteljük a sokféleséget az oktatásban is'); ennek megfelelően a programokon szinte csak mi, international-ek, illetve minority (kisebbségi helyzetben lévő, afro-amerikai, latin-amerikai és ázsiai származású amerikai) diákok veszünk részt.


Körülbelül 40-en vagyunk a P.R.I.D.E. által szervezett programokon; van vicces csapatépitőjáték, ahol 15 embernek egyszerre kell felállnia úgy egy kb. 40 cm x 40 cm-es 'pódiumra' (gyk. faládára) úgy, hogy az egyik lába mindenkinek a dobozon van, a másik lába meg nem érhet földet, ráadásul még énekelni is kell közben. (Ezen a feladaton a mi csaptunk, bevallom őszintén, félóra szenvedés után elvérzett. De legalább minden értelemben igazán közel kerültünk egymáshoz...).


Hallgatunk előadásokat, ahol hol többé, hol kevésbé érezzük kinosan magunkat. Kevésbé akkor érzem kinosan magam, amikor arról beszélnek, hogy mennyire komoly dolog is egyetemre járni, és mennyire kapjuk össze magunkat, ha nem akarunk kihullani. Ez végül is érthető: a csapat 90%-a freshmen-ekből (gólyákból) áll, néhányan még 18 évesek sincsenek, most vannak először távol a szülői háztól, tehát jogos, hogy kicsit atyáskodva-anyáskodva bánnak velük (velünk). Akkor viszont határozottan feszengek, amikor egy prof 'felkészités az egyetemi élet nehézségeire' cimszóval arról beszél - mondókáját látszólag a teljes hallgatóságnak cimezve - hogy hogyan is fogjuk érezni magukat, amikor az egyik oldalon mi állnuk, a másik oldalon meg a 'fehérek óceánja'. Életemben nem éreztem magam még ennyire diszkriminálva; nagyon pocsék volt. Utólag kiderült, nem csak én voltam igy ezzel - és nem is csak a többi fehér bőrű résztvevő... Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem kéne erről a problémáról beszélni (mint a korábbi diákok beszámolóiból kiderült, a Trinityn sajnos valóban gyakoriak a rasszista incidensek), de ez igy, ebben a formában szerintem épp olyan rasszista és kirekesztő, mint az az attitűd, amire az illető próbálta felkésziteni a fiatalokat.

Aztán városnézésre visznek minket; egy igen szűk területet, a belvárosban lévő Bushnell-parkot és környékét látogatjuk meg idegenvezető kiséretében. Megtudjuk, hogy Hartfordot a Bostonból felfelé vándorló puritán (de a bostoniaknál azért kissé liberálisabb), elsősorban holland telepesek alapitották, és sokáig a keleti part egyik legvirágzóbb városa volt. A Bushnell-parkot, ami egy nagy, szépen karban tartott közterület, a város korábbi nyomornegyede helyén alakitották ki (hogy még a térképről is eltöröljék azt, amire az alapitó atyák nem voltak olyan büszkék). Közvetlenül a park mellett áll a state capitol (kb. 'államháza'), egy meglehetősen impressziv, aranykupolás épület.


A park túloldalán A Wadsworth Athenaeum található, Amerika legrégibb közkönyvtára. Az athenaeum előtt áll Connecticut állam nemzeti hősének, Nathan Hale-nek a szobra. Hale elhiresült mondása (I only regret that I have but one life to lose for my country, kb. 'Csak azt sajnálom, hogy csupán egyetlen életem van, amit feláldozhatok a hazámért.') meglehetősen ironikus annak fényében, hogy a fickó egy kém volt a függetlenségi háborúban, de az angolok a bevetése második napján lefülelték, és különösebb teketória nélkül felakasztották. Nem egy James Bond... vagy csak én ittam (már megint) vitriolt tea helyett?


Ne feledkezzünk meg a helyi érzéstelenités feltalálójáról, Horace Wellsről sem, aki szintén Hartford szülötte volt, ám hiába a korszalkalkotó felfedezés, minden szakmai babért az asszisztense aratott le helyette. Wells bánatában elbujdosott, és öngyilkos lett. (Emlékét szintén egy szobor őrzi a parkban.) És még egy kis történelem: Connecticut állam neve 'Constitution State', azaz az 'Alkotmányozó Állam'. (Az államok neveit egyébként a járművek rendszámtábláin is feltűntetik, pl. New Jersey - Garden State, Illinois - Land of Lincoln, stb.). A sztori pedig az, hogy III. György angol király adott a connecticutiaknak egy chartát, amiben különféle jogokat biztositott nekik - ezek alkották volna a függetlenedni kivánó állam alkotmányának alapját. Azonban őfelsége meggondolta magát, és vissza akarta vonni a chartát. A szemfüles connecticutiaknak viszont eszük ágában sem volt lemondani frissen kivivott szabadságjogaikról, ezért elrejtették az oklevelet egy tölgyfa odvába. A tölgyfa Connecticutban igy az alkotmány szimbólumává vált, állitólag minden második általános iskolát 'Alkotmányozó Tölgy Általános Iskolának' hivnak, és minden, száz évesnél régebbi székről állitják, hogy az alkotmányozó tölgy fájából faragták (a derék fa ugyanis még a 19. század végén kidőlt, de szerencsére előtte nem mulasztott el hullatni néhány tölgymakkot, úgyhogy még most is van mit mutogatni az érdeklődőknek). Ellátogatunk az első telepesek temetőjébe is, ahol különös (vagy legalább is számomra szokatlan), angyalokkal meg koponyákkal diszitett sirkövekre bukkanunk.


A városnézés után egy cajun étterembe visznek minket, ahol kicsi aligátor (sajnos kitömve) pihen a sarokban, én pedig felfedezem magamnak a jam-gyökeret, ami valamilyen édesgyökér, és mind magában, mind köretnek igen kiváló.


Másnap hajókirándulásra megyünk a Connecticut folyón. (Itt jegyezném meg, hogy Mark Twain is jó ideig hartfordi lakos volt; igaz, Huck és Jim nem a Connecticut-on, hanem a Mississipin hajókáztak. Végül, de nem utolsósorban, Harriett Beecher-Stowe is itt irta a Tamás bátya kunyhóját.)


A folyó nagy, és meglepően tiszta, főleg ahhoz képest, hogy Hartford tulajdonképpen ipari város. Ráadásul a hajóról kitűnően látszanak azok a sokemeletes, üvegfalú irodaházak, amikbe teljesen szerelmes vagyok. Olyan gyönyörű tükörjátékokat produkálnak egymással és a felhőkkel, hogy legszivesebben egész nap őket fotóznám. Most is egy ilyen képpel búcsúzom.

Megérkezés

{próza}

Utazás repülővel, először Milánóba. A milánói reptér kicsi, kaotikus, sok a Gucci-bolt, viszont kevés a nyelveket beszélő reptéri alkalmazott. Milánóból száll fel a gépünk, irány New York. Böhömnagy Boeing, nem hagynak aludni, folyton kaját hoznának, ami nem rossz, de én inkább aludnék. Csenge és Gyula jól viselik a megpróbáltatásokat, mi viszont Danival végigparázzuk azt a kb. 40 percet az óceán fölött, amikor a pilóta percenként jelenti be, hogy "kisebb nehézségeink támadtak, kérjük, kapcsolják be az öveiket - MOST!". Az egész masina rázkódik össze-vissza; immár sokadszor eszembe jut, ki lehetett az a marha, aki kitalálta, hogy ilyen brutális méretű konzervdobozoknak a levegőben a helyük, aztán ezen is túl vagyunk, az út hátralevő része nyugisan telik.

{dráma}

New Yorkban először is a bevándorlási hivatalt kell rávennünk, hogy engedjenek be minket az országba. Ehhez először kb. 45 percet sorbanállunk, és rágjuk a körmünket, mivel a csatlakozás Hartfordba igen necces (2 óra). Külön sorokba terelnek minket, és már ott is vagyok a tiszt előtt, aki lefotóz, kétszer is ellenőrzi az ujjlenyomatomat, tanulmányozza a papirjaimat, majd mosolyogva közli, hogy kövessem. Kicsit gyanús a dolog, eddig senkinek nem mondta, hogy kövesse, de hát mit van mit tenni, megyek utána. Beterel egy szobába, ahol ketten-hárman már ülnek, és megkér, hogy várjak türelemmel. Én persze minden vagyok, csak türelmes nem (le fogjuk késni a csatlakozást, nem látom a többieket, különben is, mi a francot keresek én itt), és akkor meglátom. A falat tucatnyi poszter boritja, rajtuk a felirat egységes: WANTED. Na itt kiver a viz. 10 perc várakozás után kiderül, hogy elfelejtettem alárni a bevándorlási papiromat, amit az egyetem állitott ki, ezzel is igazolva, hogy tanulni jövök, nem feketemunkásnak. Oké, oké, tényleg egy állat vagyok, hogy nem irtam alá azonnal, amint kézbe vettem a papirt, de ez azért kicsit megviselt - mármint konkrétan az, hogy 10 percig nem mondtak egy árva mukkot sem, hagyták, hadd keringessen a guta.

Ki a szobából, a többiek időközben már elhozták a poggyászomat, rohanás becsekkolni, aztán át a terminál másik végébe, a beszállókapuhoz. Az utolsó pillanatban érkezünk, a járatunk nincs kiirva, akkor most mi van? Kiderül, késés van, még egy korábbi járatra szállnak be az emberek. Megnyugszunk, várunk türelmesen. A járatunk 5-kor indulna, a tervezett késés fél óra, 7-re Hartfordban leszünk. 5.30-kor bemondják, hogy több járatot is törölnek rossz idő miatt. A hartfordi járat még nem jelenik meg a töröltek között, reménykedünk. 6 órakor kiirják, hogy a hartfordi járat 7-kor indul; 7-kor kiirják, hogy 7.40-kor. Ekkor mi már csak hisztérikusan vihogunk, és fogadásokat kötünk, hogy hány perc múlva jelentik be a törlést. Mintegy 20 perc múlva. Lehet jegyet áttetetni későbbre; az első hartfordi járat másnap délután indul - kösz, de talán mégse. Akkor hoznak egy buszt (Hartford New Yorktól kb. 3 órára van autóval), rettenetesen sajnálják a történteket, majd kompenzálnak minket a full-extrás buszon takaróval, párnával, harapnivalóval. 2 és fél óra múlva sikerül visszaszereznünk a már becsekkolt csomagjainkat; addigra a busz is megérkezik. Úgy saccolom, mintegy 10 éve selejtezhették le valamelyik szerény költségvetésű turistairodától; nincs se lepedő, se párna, se kaja. Légkondi viszont van, igy, bár azonnal beájulok a buszon, csonttá fagyva ébredek a hartfordi reptéren, hajnali kettőkor. Hivunk taxit, háromnegyed óra múlva már ott is van, és innen már csak 25 perc az egyetemi campus.

{lira}

Hát igen, ezt a részét nehéz szavakba önteni. Tücsökzene, simogató, meleg köd, kovácsoltvas lámpák, borókaillat. A campus safety (az egyetem biztonsági szolgálta) alkalmazottai megmutatják a szobáinkat. A nyers matracra selyemsálat teritek (nem a liraiság végett, ez a legnagyobb textiliám, lepedő még nincs), és tücsökzenére alszom el.