{próza}
Utazás repülővel, először Milánóba. A milánói reptér kicsi, kaotikus, sok a Gucci-bolt, viszont kevés a nyelveket beszélő reptéri alkalmazott. Milánóból száll fel a gépünk, irány New York. Böhömnagy Boeing, nem hagynak aludni, folyton kaját hoznának, ami nem rossz, de én inkább aludnék. Csenge és Gyula jól viselik a megpróbáltatásokat, mi viszont Danival végigparázzuk azt a kb. 40 percet az óceán fölött, amikor a pilóta percenként jelenti be, hogy "kisebb nehézségeink támadtak, kérjük, kapcsolják be az öveiket - MOST!". Az egész masina rázkódik össze-vissza; immár sokadszor eszembe jut, ki lehetett az a marha, aki kitalálta, hogy ilyen brutális méretű konzervdobozoknak a levegőben a helyük, aztán ezen is túl vagyunk, az út hátralevő része nyugisan telik.
{dráma}
New Yorkban először is a bevándorlási hivatalt kell rávennünk, hogy engedjenek be minket az országba. Ehhez először kb. 45 percet sorbanállunk, és rágjuk a körmünket, mivel a csatlakozás Hartfordba igen necces (2 óra). Külön sorokba terelnek minket, és már ott is vagyok a tiszt előtt, aki lefotóz, kétszer is ellenőrzi az ujjlenyomatomat, tanulmányozza a papirjaimat, majd mosolyogva közli, hogy kövessem. Kicsit gyanús a dolog, eddig senkinek nem mondta, hogy kövesse, de hát mit van mit tenni, megyek utána. Beterel egy szobába, ahol ketten-hárman már ülnek, és megkér, hogy várjak türelemmel. Én persze minden vagyok, csak türelmes nem (le fogjuk késni a csatlakozást, nem látom a többieket, különben is, mi a francot keresek én itt), és akkor meglátom. A falat tucatnyi poszter boritja, rajtuk a felirat egységes: WANTED. Na itt kiver a viz. 10 perc várakozás után kiderül, hogy elfelejtettem alárni a bevándorlási papiromat, amit az egyetem állitott ki, ezzel is igazolva, hogy tanulni jövök, nem feketemunkásnak. Oké, oké, tényleg egy állat vagyok, hogy nem irtam alá azonnal, amint kézbe vettem a papirt, de ez azért kicsit megviselt - mármint konkrétan az, hogy 10 percig nem mondtak egy árva mukkot sem, hagyták, hadd keringessen a guta.
Ki a szobából, a többiek időközben már elhozták a poggyászomat, rohanás becsekkolni, aztán át a terminál másik végébe, a beszállókapuhoz. Az utolsó pillanatban érkezünk, a járatunk nincs kiirva, akkor most mi van? Kiderül, késés van, még egy korábbi járatra szállnak be az emberek. Megnyugszunk, várunk türelmesen. A járatunk 5-kor indulna, a tervezett késés fél óra, 7-re Hartfordban leszünk. 5.30-kor bemondják, hogy több járatot is törölnek rossz idő miatt. A hartfordi járat még nem jelenik meg a töröltek között, reménykedünk. 6 órakor kiirják, hogy a hartfordi járat 7-kor indul; 7-kor kiirják, hogy 7.40-kor. Ekkor mi már csak hisztérikusan vihogunk, és fogadásokat kötünk, hogy hány perc múlva jelentik be a törlést. Mintegy 20 perc múlva. Lehet jegyet áttetetni későbbre; az első hartfordi járat másnap délután indul - kösz, de talán mégse. Akkor hoznak egy buszt (Hartford New Yorktól kb. 3 órára van autóval), rettenetesen sajnálják a történteket, majd kompenzálnak minket a full-extrás buszon takaróval, párnával, harapnivalóval. 2 és fél óra múlva sikerül visszaszereznünk a már becsekkolt csomagjainkat; addigra a busz is megérkezik. Úgy saccolom, mintegy 10 éve selejtezhették le valamelyik szerény költségvetésű turistairodától; nincs se lepedő, se párna, se kaja. Légkondi viszont van, igy, bár azonnal beájulok a buszon, csonttá fagyva ébredek a hartfordi reptéren, hajnali kettőkor. Hivunk taxit, háromnegyed óra múlva már ott is van, és innen már csak 25 perc az egyetemi campus.
{lira}
Hát igen, ezt a részét nehéz szavakba önteni. Tücsökzene, simogató, meleg köd, kovácsoltvas lámpák, borókaillat. A campus safety (az egyetem biztonsági szolgálta) alkalmazottai megmutatják a szobáinkat. A nyers matracra selyemsálat teritek (nem a liraiság végett, ez a legnagyobb textiliám, lepedő még nincs), és tücsökzenére alszom el.
