A család(om)

Lassan (francokat, őrült iramban...) közeledik az őszi szemeszter vége, úgyhogy elérkezettnek láttam az időt a számvetésre.

Első trinitys félévem egyik (ha nem a leg-) meghatározóbb élménye egyértelműen az, ahogyan lassanként örökbe fogadtuk egymást - a squashcsapat meg én. Próbálom rekonstruálni magamban, hogy is zajlott ez az egész - s bár talán nem túl izgalmas az efféle visszaemlékezés mások számára, talán azért nem is teljesen érdektelen, mert a sorok között azért magáról a Trinityről is lehet olvasni.

Úgy saccolom, ötven százalék sors, ötvenszázalék vakszerencse, hogy a számos trinitys szubkulturális csoportosulás közül éppen ők lettek az elsődleges referenciacsoportom.

Sorsszerű annyiban, hogy mind a férfi, mind a nőt squashcsapat 80%-ban international-ekből áll. (A fiúk közül a legtöbben Zimbabwéből, Indiából és Pakisztánból érkeztek, a lányoknál a kanadaiak vannak többségben, bár köztük is akad zimbabwei, sri lankai, vagy éppen malajziai diák.) Azt pedig már sokszor megírtam én is, meg mások is, hogy az international diákok épp olyan kisebbségnek számitanak a Trinityn, mint mondjuk a színesbőrűek - és épp úgy is viselkednek: együtt ülnek az ebédlőben, együtt járnak (vagy éppen együtt nem járnak) bulizni, és a nem a saját csoportjukhoz tartozókkal minimális a kapcsolatuk. Ennyiben tehát nem meglepő, hogy egy magas internationational-koncentrációjú bandánál kötöttem ki. De hát ennyi erővel akár kiköthettem volna az orvosi/mérnöki pályára készülő international-ek között is (persze valószinűleg ehhez az is kellett volna, hogy természettudományos órákra járjak, vagy legalább is konyítsak valamicskét azokhoz a tárgyakhoz - matek, kémia, biológia, közgáz - , amiket az international diákok jellemzően felvesznek).

A tény, hogy kora reggeli órákat vettem fel, határeset sors és véletlen között – mindenesetre ez is közrejátszott abban, hogy a squashjátékosokkal jóval gyakrabban találkoztam, mint a többi international-el, hiszen ők (lévén délután edzenek) szintén jellemzően reggeli órákra járnak, és korán reggeliznek-ebédelnek. Igen ám, de az, hogy egy időben vagy az ebédlőben valakivel, még korántsem jelenti azt, hogy egy asztalnál is ültök. Gondolom, mindenkinek megvan az a jelenet az amerikai tinifilmekből, amikor az újonnan érkező diáknak a többiek elmagyarázzák az ülésrend íratlan szabályait. Nincs is értelme pazarolni rá a szót, mennyire igaz ez a Trinityre – különben is írtam már róla itt. A kérdés tehát az: hogy kerültem egy asztalhoz a sportolókkal?

Ez már többé-kevésbé a véletlen műve. Például véletlen az, hogy épp Simbával kerültem egy folyosóra (sőt, azóta szomszédok is lettünk, mert kb. másfél hónapja szobát cseréltünk Gyulával – ő nem bírta Simba zenei ízlését, én meg a huzatot.) Az is véletlen, hogy Simbával összebarátkoztunk – elvégre korántsem törvényszerű az, hogy egy R.A. normális és foglalkozik a resident-jeivel. Simán kifoghattunk volna egy olyan R.A.-t is, aki épp olyan kedélyesen, ám következetesen néz minket (ez itt most „minket, magyarokat” jelent) levegőnek, mint a folyosónk összes többi lakója. Véletlen az is, hogy két órámon is összekerültem squashjátékosokkal – németen Manekkel, costume design-on pedig Kimmel.

Azért itt persze van egy kis csavar a sztoriban, ugyanis ha nincs Simba, akkor több mint valószínű, hogy úgy telik el a félév, hogy két szót sem szólok egyikükhöz sem. Ugyanis a Trinityn az van, hogy az emberek nem haverkodnak az órákon. Kezdjük azzal, hogy belépsz a terembe, és köszönsz. Reakció: zéró. Aztán ha bármilyen, az órával kapcsolatos, netán (urambocsá!) az óra témájához nem kapcsolódó kérdéssel próbálkozol, nem egészen öt másodperc alatt leráznak egy udvarias, ám távolságtartó válasszal. Úgyhogy egy idő után nem próbálkozol. Mert minek. Ha egy órára jársz valakivel, akit korábbról (itt jellemzően: középiskolából, az államodból, netán valamelyik görög testvériségből) ismersz, hozzá beszélsz. Ha nem ismersz senkit, befogod a szádat. Mivel én könnyen frusztrálódó fajta vagyok, elég hamar úgy döntöttem, nem stresszelem magam azzal, hogy megpróbálok ismerkedni az órákon – inkább megalkuvó módón elfogadom pária-voltomat, és szépen barátkozok majd azokkal, akiket a P.R.I.D.E.-orientációról már ismerek – nevezetesen a minority és international freshmen-ekkel. Így fordulhatott elő az, hogy amikor egyik este, kishíján egy teljes hónappal a félév kezdete után Simba áthívott egyik este sörözni, hogy bemutasson egy barátjának, a számomra tökéletesen ismeretlen csaj a kézfogás után megkérdezte, hogy „Te, mi nem együtt járunk costume design-ra?” Én meg nem mertem bevallani, hogy gőzöm sincsen, mivel még életemben nem láttam – jó eséllyel azért, mert röpke egy hónap alatt sikerült leszoknom arról, hogy a körülöttem lévők arcába nézzek... Hát ő volt Kim, akivel azóta elválaszthatatlanok vagyunk, és akiről még külön is fogok mesélni. Manekkal hasonló a történet – ha Simba még a félév elején nem rángat el párszor a csak „squash-ház”-ként emlegetett quadba, ahol Manek és még három másik squashie lakik, németóra ide vagy oda, nem hiszem, hogy összehaverkodunk. (Manek szintén megér egy külön mi/esét, úgyhogy majd őrá is visszatérek.)

Hamarosan azt vettem észre, hogy egyre kevésbé érzem furán magam, amikor a „squash-asztalnál” költöm el a reggelimet/ebédemet. Különösen, mivel egy idő után már meg is kaptam a magamét, ha nem a squashiek-hoz, hanem mondjuk egy szomszédos asztalhoz ültem. Kialakult egy többé-kevésbé állandó asztaltársaság – és jó volt úgy kezdeni a napot, hogy nem csak magam elé meredek az oatmeal-em fölött, hanem megkérdezhetem egy másik emberi lénytől, hogy sikerült-e befejeznie a házi feladatát, mire a másik emberi lény nem csak, hogy nem néz rám úgy, mintha a létezésemért is bocsánatot kéne kérnem, hanem még vissza is kérdez, hogy én vajh megnéztem-e végül azt a filmet, amiről előző nap meséltem. És szép lassan nem csak Simba, Kim és Manek, de a többiek is a bizalmukba fogadtak – Randy és Andres, akiket Csengével már a freshmen orientáción a szívünkbe zártunk, és akik azóta is együtt kacsáznak fel-alá a campuson, két imádnivaló kis kertitörpe. Robyn, akivel szintén a freshmen orientáción találkoztunk először, és aki azóta, ha éppen nincs kificamodva a bokája, nem csak a squash-, de a teniszcsapat oszlopos tagja is, ezenkivül híres arról, hogy hihetetlenül viccesen tud kinézni, amikor elbambul. Jo-Ann, aki Randy honfitársa (azaz malajziai), és aki még mindig meglepetést okoz azzal, hogy az egyik pillanatban hihetetlenül céltudatos és szorgalmas egyetemistalány, a másikban meg egy elképesztően bájos és cserfes fruska. Supreet és Cyrus, az indiai különítmény legvisszafogottabb tagjai – ők leginkább csendes derűvel szemlélik felsőbb kasztba tartozó honfitársuk (Manek) sztárallűrjeit. Aztán ott van még a pakisztáni trió (Baset, Azam, Zain), akiket a squashnál, illetve a tenisznél csak a póker érdekel jobban, valamint Tehani, akit a squashnál és a pókernél csak a pakisztáni trió érdekel jobban. Tehanival egyébként együtt dolgozom a Watkinsonban, és jókat mulatok rajta, ahogy mindig zsörtölődik valamin (legtöbbször azon, hogy Manek tamal tigrisnek szólítja – ugyanis sri lankai a leányzó). No és ne feledkezzünk meg a zimbabwei légiósokról sem – Neil és Shaun, akik épp annyira „Neil és Shaun”, mint amennyire Randy és Andres „Randy és Andres”; kölyökkoruk óta ismerik egymást, együtt érkeztek az Államokba, és együtt laknak a „squash-házban” (a quad másik két lakója Manek és Cyrus). Meg persze együtt vetik bele magukat az éjszakába, ha éppen arról van szó – és arról azért elég gyakran van szó itt a Trinityn. (Békeidőkben, azaz nem negyed- és félévi vizsgák környékén, illetve a squash-szezon előtt és után heti négy-ötszöri hajnalig bulizás átlagosnak számit. Vizsgaidőszakban és szezonban ez a szám heti kettőre módosul.)

Így közeledtünk egymáshoz lassanként, a squashcsapat meg én, ám a kapcsolatunk csak nemrég fordult igazán komolyra. Az úgy kezdődött, hogy az itt töltött hónapok alatt valahogy rámragadt az „őrült fotográfus” epitheton ornansa – talán azért, mert szinte mindenhová magammal cipeltem a fényképezőgépemet, és ha valahová elutaztam, napi 200-300 képnél nem adtam alább? Talán. Lényeg a lényeg, Simba pár hete, nem sokkal a squash-szezon kezdete előtt megkérdezte, lennék-e a csapat „hivatalos” fotósa. Én persze lelkesen bólogattam, és Kim vezetésével bejártam a pályákat, hogy kitapasztaljam, honnan, milyen beállításokkal érdemes fotózni a játékot. (Ami nem kis kihívás, legalább is nekem, mert tizedannyira sem vagyok olyan tapasztalt és jó fotós, mint amilyen lenni szeretnék, és a zárt tér, a mesterséges fények, no meg a pályát a közönségtől elválasztó plexiüveg fal rendesen feladták a leckét.)

A rákövetkező hétvégén játszotta a csapat a szezon első meccsét, és rengeteget készültem: órákat fotóztam a fiúkat meg a lányokat edzés közben. Aztán eszembe jutott, hogy hiszen nekem aznapra szinházjegyem van New Yorkba, a német klub szervezésében. Be is mentem másnap órakezdés előtt a némettanárnőhöz, bizonyos Fraulein Gösserhez. (Ő a Princetonon végzett, német származású, de már Amerikában nevelkedett fiatal nő, egyúttal életem második legjobb nyelvtanára – persze szigorúan csak Robi után.) Megkértem, hogy a tervezettnél kicsit később induljunk a városban, hogy legalább egy pár képet tudjak készíteni a meccsről. Elkezdtünk beszélgetni a játékosokról, és kiderült, hogy őt nemrég nevezték ki a fiúcsapat lelki támaszának. (A jó ég tudja, mi ennek a neve – egyfajta segédedző, akitől a sportolók tanulmányi vagy magánéleti nehézségek esetén tanácsot kérhetnek.) Ekkor közösen lelkendeztünk egy kicsit a csapatról, majd Fr. G megkérdezte, játszottam-e valaha squasht. Én mondtam, hogy nem, de szívesen kipróbálnám – mire ő felajánlotta, hogy megtanít. Állítása szerint ez neki is jó lesz, mert nagyon szeretne játszani, de a fiúkkal nem mer, ugyanis ő is csak nemrég ismerkedett meg a játékkal, és nem akar előttük bénázni. Szerintem ezzel csak engem akart megnyugtatni, mindenesetre nagyon örültem az ajánlatának. Úgyhogy már épp azon voltam, hogy veszek magamnak indoor cipőt meg squash-ütőt, amikor jött az e-mail, hogy nem kell, mert a head coach felajánlott nekem egy teljes felszerelést – ingyen. (Én meg kishíján szívrohamot kaptam, amikor megláttam a vadiúj, márkás cuccokat. Jó, nyilván az adott márka szponzorálja a csapatot, és volt néhány fölös darab raktáron, de ezen akkor is meghatódtam.) Nem is teketóriáztunk sokat, másnap – e hét szerdán – el is zarándokoltunk az atlétikai centrum tetején található squash court-hoz (persze szigorúan olyan időpontban, hogy a játékosok még véletlenül se legyenek ott), és kezdetét vette az oktatás. Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy egész jól vettem az akadályokat – bár a fonákom még borzalmas. Viszont az egy órás ütögetéstől és a rengeteg rohangálástól olyan izomlázunk lett, hogy elhatároztuk, másnap is visszetérünk - az izomlázra rá kell dolgozni ugyanis. A coach másnap reggel vigyorogva nézte végig, ahogy fájdalomtól eltorzult arccal felbicegünk a lépcsőn, majd kedvesen felajánlotta, hogy lekísér minket a konditerembe, és megmutatja, hogy legközelebb milyen melegitőprogrammal kezdjünk, mielőtt a pályára tesszük a lábunkat. A tanácsa hasznosnak bizonyult, mert játék közben tényleg rendesen bírtunk mozogni, viszont délutánra megint teljesen lemerevedtünk. Én ma már ott tartok, hogy az ágyból alig bírok kikászálódni, és ha esik a hó, Csengét kell megkérnem, hogy borítsa a fejemre a kapucnimat, mert nem birom vízszintes fölé emelni a karomat... Eddig is nagyra becsültem a játékosok kitartását és akaraterejét, de mostantól méginkább felnézek rájuk. Mármint oké, hogy én nem voltam edzésben, és ezért kaszált le ennyire a lábamról a játék – na de azért ezt napi négy órában, hetente hétszer...

Mindegy, rám fért már egy kis mozgás (a kezdeti hónapok fogyása után újabban hízok, ami most meg nem is baj, mert nem keveset fogytam, de azért...), és egyébént is hihetetlenül tetszik a játék. Teniszezni ugyan soha nem teniszeztem, de pingpongozni mindig is imádtam, és a falak igen izgalmas dimenziót adnak ennek a játéknak. Szóval alig várom, hogy ismét szabad legyen a pálya (a hétvégén nemzetközi kupát rendeznek a Trinityn, úgyhogy most nem fogunk tudni játszani), és gyakorolhassam a fonákütéseket.

Végszónak – vagy inkább végszó helyett – egy videó a csapatról. A címe: Trinity Squash – A Dynasty in Motion. Elhangzik benne a klasszikus csapatsport-hasonlat („olyanok vagyunk, mint egy nagy család”), és én életemben először ezt nem érzem cikinek. Mert tényleg olyanok, mint egy család. Egy család, amihez egy kicsit, árva gyerek, már én is tartozom.

Trinity Squash – A Dynasty in Motion

Ui: Végül sikerült készítenem néhány tűrhető fotót a meccsekről, bár a képek minőségével még nem vagyok elégedett. De a legjobb nem ez volt az egészben – hanem az, hogy amikor megjelentem a court-on, a játékosok mosolyogva, integetve köszöntek. A nevemen szólítottak. Néha már-már elfelejtem, hogy tulajdonképpen nevem is van.