Kis színes - Jersey

Jó rég nem irtam már megint, de olyan régen ám, hogy időközben még Dani is (újra) elkezdett blogolni. Úgy érzem, erre nekem is lépnem kell valamit. Magasröptű eszmefuttatásokra most nem futja, úgyhogy csak egy kis szines, trinitys hétköznapjaimból. Dramatizálva, mert most ahhoz van kedvem.

Helyszin:

Mather Hall (a.k.a. menza).

Szereplő:

Mogorva Kata. (Aki most éppen azért mogorva, mert a tavaszi félévben felvett educational studies órája fele olyan jó sincsen, mint az előző félévi – pedig a téma roppant érdekes lenne: a közoktatás kialakulása az Egyesült Államokban, egészen a No Child Left Behind Act-ig. Sajnos azonban a csoporttársai vagy tökéletesen agyhalottak, vagy csak tökéletesen lusták, és még arra sem veszik a fáradtságot, hogy a kötelező olvasmányokból kiollózott sablon-válaszaikat más szavakkal tálalják a profnak. Katának hiányoznak erősen az előző félévi brutális, nemre, bőrszinre, vallásra, anyagi helyzetre tekintettel nem levő, szivlapáttal-kézben-hadonászós-de-azért-a-másik-véleményét-is-meghallgatós órai beszélgetések. Sic transit...)

Első és egyetlen felvonás:

Mogorva Kata magához ragadja (minden)napi betevőjét (pizza, narancslé, vaniliafagyi), es mogorván leül a menza legelhagyatottabb végében lévő asztalhoz. Tolja az arcába a pizzát. Mogorván. Igenám, de csúcsidő van (a 11.15-kor kezdődő óráknak most lett vége), igy még a legelhagyatottabb sarok is kisvártatva benépesül. M. K. periferiális látásával érzékeli, hogy valaki leül vele szembe, ám minthogy már megszokta, hogy ismeretleneknek az ember nem köszön (illetve azok nem köszönnek neki), különösebb reakció nélkül folytatja a táplálkozást. Meglepetésére az illető (a periferiális látás alapján valami nagyobb darab fiúgyermek, talán egy focista?) ráköszön, a szokásos So how are you doing today?-jel, amiben azonban (még nagyobb meglepetés!) nem csak a puszta köszönőfrázis-jelleg érhető tetten, hanem némi valódi érdeklődés is. Kata azonban, mint már emlitettem, most éppen mogorva, a ...ba kivánja az amerikai PC-t meg nicety-t, úgyhogy...

M.K. (leplezetlen szarkazmussal a hangjában): – I’m having the time of my life, as you can see. [Kb. Ez életem legjobb napja, mint a mellékelt ábra mutatja.]

Az idegen (pár másodperces, némileg értetlen csönd után kedélyesen): - I take it you are from Jersey, then. Based on your accent, I mean. [Ezek szerint new jersey-i vagy. Mármint a kiejtésedből itélve.]

M.K.: (még mindig magasról tesz az American nicety-re, és egyébként sem birja visszatartani kirobbani készülő nevetését. Nem tartja vissza.) – You made my day, man.

Epilóg

A kedélyes idegenről később kiderül, hogy nem diák, hanem az Office of Campus Life egyik dolgozója, bizonyos TJ. TJ csöppet sem veszi zokon, hogy képen röhögik, s mikor kiderül, valójában hova valósi is M. K., csak annyival nyugtázza: - It was slightly off, then. [Ezek szerint kissé mellényúltam.] Mogorva Kata mintegy varázsütésre Túláradóan Jókedvű Katává változik, és a nap hátralevő részében azon vihorászik, hogy new jersey-inek hitték. Azóta meg azon töpreng, hogy ez vajon bók vagy sértés-e. (Bár a kontextusból itélve talán inkább utóbbi...) Mindenesetre valahányszor összefut TJ-vel, mindkettejüknek fülig szalad a szája.

A vég kezdete

Ez egy meglehetősen személyes bejegyezés lesz, olvasása csak erős idegzetűeknek (elsősorban pedig nőnemű olvasóimnak) ajánlott. (Vicc nélkül.)

Tegnap felfedeztem az első ősz hajszálamat. Először azzal hitegettem magamat, hogy csak a fürdőszoba fényei járatják a bolondját velem, de aztán nem birtam magammal és kikértem Dani szakvéleményét, aki megerősitette, hogy már pedig az egy ősz hajszál. Ekkor hisztériás rohamot kaptam. Két óra múlva mertem csak tükörbe nézni. Akkor már kettő volt. Duplázódnak! Ez már végképp sok(k) volt. A sztori tulajdonképpen csak ennyi.

Igenám...

...de csak egy hónap múlva leszek 23. És nem csak arról van szó, hogy hirtelen pofáncsapott a múlandóság érzése. Tudom ám, hogy az őszülés gének/mázli kérdése, és jóatyámból kiindulva, aki már negyven éves korára teljesen (belénk)őszült, tulajdonképpen számitottam rá, hogy nem lesz ez másként esetemben sem. Viszont az szerintem nem puszta véletlen, hogy épp most és épp itt jelentek meg az elmúlás első hirnökei. A félreértések elkerülése végett előre szólok, nem arról van szó, hogy a huzamos külföldi tartózkodás által kiváltott stresszt okolnám. (Bár nyilván ez is benne van a pakliban, de hát aki hajlamos rá, hogy stresszeljen, az stresszel mindenhol, nem kell ahhoz Amerikáig menni.) Hanem arról a pszichológiai hatásról, amit az itt (az Egyesült Államokban általában, a Trinityn pedig különösen) mindent átható fiatalságkultusz gyakorol rám.

Mit lehet arra mondani, amikor egy csoporttársam az életkorom felől érdeklődik, és a válasz hallatán elkerekedett szemekkel, két kis kezét összecsapva azt mondja: Oh, my God, but you look so young! (Az én forditásomban: Tényleg? Ahhoz képest jól tartod magad.) Ő ezt nyilván bóknak szánta. Mindenesetre én levontam a tanulságot, és már nem veszek új cipőt... Oké, oké, tudom, hogy egy hiú állat vagyok, és tudok ám nevetni az ilyeneken, sőt. De azt azért sosem gondoltam volna, hogy 22 évesen öregnek fogom érezni magam. Testben, lélekben. Sajnálom, nincs jó kedvem. Nem mondhatjátok, hogy nem szóltam előre.