Hol lakik a múmia? - Két nap New Yorkban

Nos, a múmia ugyan nem New Yorkban lakik, viszont addig is, amig megirom ezt a bejegyzést, belinkelem a képeket. (Az alábbi képekre kattintva lehet megtekinteni őket.) Részletek még ma este! (Kalózbecsszó!)

1. galéria
Óriáshangyák és egyéb állatkák... valamint a Metropolitan Museum.


2. galéria
Szörnyecskék a Metben, komédiások az utcán, valamint Csenge és Kata a halhatatlanság poliészter barackfájának árnyékában (Szigorúan a teljesség igénye nélkül).



És íme a beígért bejegyzés:

---

New Yorkról írni legalább annyira reménytelen vállalkozás, mint Amerikáról általában. Mert minden közhely, amit mondani szoktak róla, igaz – és mindennek az ellenkezője is. (És ez is mekkora egy közhely már.) Úgyhogy jó szokásomhoz híven ezúttal sem próbálom megmondani a tutit, csak leírom, ami számomra a legemlékezetesebb volt abban a néhány napban, amit a tavaszi szünet alatt „a Faluban” töltöttem.

Kint tartózkodásom óta immáron harmadszor zarándokoltam el New Yorkba, ezáttal Csengével. Szállást az interneten foglaltunk – a New York City Hostel névre hallgató diákszálló downtownnak downtown volt (2 blokkra a Port Authority buszállomástól), s bár volt egy kedélyes ’lakótársat keresünk’-feelingje, alapvetően nem lehetett panaszunk rá. Egy gyors reggeli után lepakoltuk a hátizsákunkat, elmetróztunk a Central Parkig, aztán bevettük magunkat a Metropolitan Museum of Artba...

... és 7 óra múlva jöttünk ki. Lenyűgöző gyűjtemény, mind mennyiségre, mind minőségre – Egyiptom, görögök, Róma, Bizánc, középkor, Latin-Amerika, Afrika és Óceánia kincsei, amerikai történelem, európai festészet, Japán, Kína és Korea, szobrászat, rajz, fotó, divat, iparművészet – amit csak el lehet képzelni. Hányaveti bőkezűséggel kiszórt kincsek, időnként egymás hegyén-hátán, mintha csak azt akarnák sugallni: ebből nekünk annyi van, hogy már nem is tudjuk hova tenni. (’Még öt kiló szkarabeusz érkezett, uram.’ ’Atyaég, hova tegyük?’ ’Suvasszátok be valahová a negyvenhatodik szarkofág mögé, a sarokba.’) A legjobban talán az ragadott meg, mennyire káprázatosan szépek az enteriőrök – a japán vagy a görög termeket, és különösen a középkori kiállitásnak helyet adó belső tereket önmagukban is órákig lehetett volna nézegetni. Személyes kedvencek: az egyiptomi kiállítás úgy, ahogy van (Külön említést érdemel a dendruni szentély, amit ugyan meglehetősen barbár módon daraboltak föl, viszont nagyon jó érzékkel installáltak egy, az egyik oldalról üvegfallal, a másik oldalról fehér fallal, elölről pedig egy medencével keretezett helyiségben... és még tizenkilencedik századi graffittiket is lehetett találni a hieroglifák között!), a bizánci egyházművészetet bemutató termek (ereklyetartók, diptichonok és triptichonok minden mennyiségben), valamint egy, Photography on Photography – Reflections on the Medium since 1960 című időszaki kiállítás. (No ott lettem igazán ’camera-happy’, ahogy Kim mondaná...).

Másnap kimetróztunk Lower Manhattan-be, mi majd jól kihajózunk Liberty Island-re felkiáltással. Aztán megláttuk a kígyózó sort, és az életben maradást választottuk. Cseppet sem bántuk viszont, hogy lemaradtunk a hajókázásról, láttunk helyette ugyanis utcazenészet-komédiásokat, akik (saját definíció szerint) ’ugráltak, táncoltak és vetkőztek’. A produkció szövegelésből, mókázásból és szaltókból állt. Számomra a legérdekesebb a szövegelős rész volt: a száz százalékosan minority csapatok (a kétfős csapat két fekete srácból, a négyfős csapat egy ázsiai lányból, egy fekete srácból, egy puerto ricói srácból és egy harmadik - talán karibi - srácból állt) produkciója egyértelműen a faji – nemi – kulturális sztereotípiákra épült. Első blikkre úgy tűnt, mintha az lett volna a cél, hogy a sztereotípiák kimondásával kifigurázzák és ezzel ellehetetlenítsék a mögöttük meghúzódó előítéleteket. Nem tudtam azonban elhessegetni magamtól az érzést, hogy nem volt ez valódi szubverzió. Egyértelműen mainstream-orientáltak voltak a poénok, s mintha az egész produkció azt a célt szolgálta volna, hogy a mainstream közösség tagjai megveregethessék saját vállukat, mondván: lám, milyen liberálisok is vagyunk mi, lásd, milyen jókat kacagunk azon, hogy egy fekete gyerek tréfálkozik a fehér középosztály black male-fétisén és homofóbiáján.

Persze nehéz is úgy szubverzívnek lenni, ha a szerepek már le vannak osztva: a minority komédiázik, a white guy meg dobja a pénzt a kalapba. És pusztán azzal, hogy nézőként részt veszel a játékban, white guy leszel te is, mert ez a szerep van kiosztva nézőnek. Ha valóban volt szubverzív mozzanata a produkciónak, akkor talán éppen ez: hajlandó vagy-e te, a néző, elfogadni ezt a szerepet? Mert mi van, ha nem akarod veregetni a saját válladat? Mi van, ha nem akarod elfogadni a sztereotípiákkal való foglalkozásnak ezt az egyszerű, problémamentes forgatókönyvét? Mi van, ha azt gondolod, hogy – bármennyire szürreális is a gondolat – tényleg white guy vagy; mi van, ha nem hiszed azt, hogy jó fej vagy, mert nevetsz azon, ha ezt egy non-white guy az arcodba mondja? Akkor is nevetnél rajta, ha nem a komédiás-maszk mögül mondaná?

---

A múmia egyébként nem New Yorkban lakik. Legalább is nem a Metben, nem a denduri szentélyben. De ezt majd Csenge elmeséli.